A számos intézmény együttműködésének eredményeképpen november 28–30. között megrendezett konferencia az év egyik legjelentősebb és legtöbb résztvevőt vonzó magyarországi interdiszciplináris eseménye volt a humán- és társadalomtudomány területén. A Közép-Európa Kutatóintézet munkatársai több szekcióban is részt vettek. Elsőként november 29-én, a „Rendszerviták és emlékezet Kelet-Közép-Európában 1989 után” című szekció szervezőiként és előadóiként (Mitrovits Miklós, Lukács György, Zahorán Csaba, továbbá Balázs István Miklós és Bencsik Péter) azt vitatták meg, hogy az átmenetet követően az egykori államszocialista jugoszláv és csehszlovák állammal, valamint Románia kommunista múltjával kapcsolatban milyen képet alakítottak ki az elitek, s ez hogyan hatott ki a kulturális térre és az emlékezetpolitikára. Lukács György, valamint Bencsik Péter előadásából kiderült, hogy ebben a tekintetben jelentős eltérések vannak a régió országai között. Ahhoz, hogy megértsük, hogy miért van különbség Szlovénia és Horvátország között, egészen az 1980-as évekig kell visszamennünk, míg a jelenlegi csehországi nyugvópont sokkal inkább az 1990-es években folytatott éles viták eredménye. Zahorán Csaba a folytonosság kérdése felől közelített Romániához, s arról beszélt, hogy a román elitek hogyan viszonyultak a geopolitikai és nemzeti kihívásokhoz az 1989-et követő első, fordulatos években. A korábbi rendszer elítélésének módjait, intézményeit és ezek politikai következményeit leginkább Balázs István Miklós Lengyelországgal foglalkozó elemzése helyezte előtérbe.
Balázs István Miklós és Mitrovits Miklós
Mivel a konferencián nemzetközi szekció nem szerveződött, a Közép-Európa Kutatóintézet munkatársai főként azon szekciókat látogatták, amelyek előtérbe helyezték a térség más országait. A „Rendszerváltás és magyar kisebbségi önszerveződés Romániában, 1989” című szekció a Bárdi Nándor, Gidó Attila és Novák Csaba Zoltán által szerkesztett Együtt és külön. Az erdélyi magyarok önszerveződése, 1989–1990 című, 2014-ben megjelent kötet egyes városi esettanulmányait vonultatta fel. Szatmárnémeti esetét Sárándi Tamás, Kolozsvárét Fodor János ismertette, míg a kézdivásárhelyi fordulatot Tóth-Bartos András elemezte. A fő megállapítások között hangsúlyos volt, hogy az időszak kronológiája két nagyobb időszakra osztható: az 1989 decembere és 1990 márciusa közötti helyzet a magyar kisebbségi érdekérvényesítés szempontjából az átmeneti hatalmi vákuumba való sikeres belépésről szólt, illetve az oktatással és nyelvhasználattal kapcsolatos előnyös kompromisszumokról. Az etnikai ellentétek február-márciusi kiéleződése – amelyben a régi-új elit is fontos szerepet játszott – azonban fontos cezúrát jelentett, veszélybe sodorva a kialkudott megegyezéseket is. Bárdi Nándor hozzászólása nyomán az is világossá vált, hogy a székelyföldi városok annyiban eltértek a romániai események fő jellemzőitől, hogy a hadsereg itt nem vette át közvetlenül a hatalmat. Az új, idővel az RMDSZ-hez csatlakozó kisebbségi vezetők kiemelkedése önmagában is a forradalom utáni hatalom-átmentés egyik korlátját jelentette.
A 29-i plenáris előadást Rainer M. János tartotta. Fő tézise szerint az 1989-es rendszerváltás történeti értelmezésében az elmúlt évtizedben alapvető változás állt be. Az új munkák szakítottak a tranzitológia megközelítésével, és új értelmezési kereteket keresnek. Újraértelmezések születtek a kormányzati emlékezetpolitika jegyében és a posztkoloniális szemléletű kritikai elemzés keretében is. Ezekben közös elem, hogy az elitek pozícióinak részleges átmentését, illetve Magyarország félperifériás helyzetének megcsontosodását emelik ki. Ugyanakkor Rainer kritikus értelmezésében az előbbiek azt is tükrözik, hogy Magyarországon megszűnt a demokratikus alappillérek és a jogállam mibenlétéről szóló közös minimum, s e helyett ellenségképek dominálnak. A jelenlegi kormány által létrehozott intézmények ugyanis illegitimnek tartják a korabeli liberális ellenzéket is, ezt az álláspontot pedig összeesküvés-elméletekkel támasztják alá – érvelt Rainer. Szerinte azok az elmúlt néhány évben megjelent munkák a legígéretesebbek, amelyek kritikusak a rendszerszintű átalakítás liberális olvasatával, vagyis magával a tranzitológia megközelítésével, de nincsenek beágyazva a jelenlegi politikai elitbe sem. Az előadást követő kérdések abból a szempontból bírálták Rainer tézisét, hogy az túlságosan a politikára koncentrál. A korábbi szakirodalom elsősorban a politikai konszenzust és töréseket vizsgálja, ugyanakkor egy gazdasági, vidéktörténeti, környezeti vagy más kronológiával dolgozó megközelítés megmutathatná, hogy az eddigi értelmezések nem feltétlenül politikai értelemben olvasták félre a demokratikus átmenet jelentését.
A november 30-i „Zöldek, környezetszennyezés és nemzetköziség 1989-ben: Magyarország” című szekciót intézetünk munkatársa, Balogh Róbert szervezte. Ebben a beszélgetésben előadóként Varga Anna etnobiológus, Farkas Judit antropológus, Czeglédi Alexandra és Nagy András irodalmár vettek részt. Az előadás, majd az ezeket követő beszélgetés középpontjába két fogalom, illetve ezek politikai rendszereken átívelő folytonossága került. Az 1980-as évek osztrák kormányainak a bős-nagymarosi vízművek megépítésében játszott szerepe, a legelők felhagyása, valamint a devecseri vörösiszap-katasztrófa kapcsán a zöld kapitalizmus fogalma merült fel, amelyet a rendszerváltás jelentőségének elhelyezésekor alkalmazni kell. Másrészt – elsősorban a kitelepülés és betelepülés gondolati mozgatói és közösségi jelenségei nyomán – központi szerepbe került a vidék–város kapcsolat is. A szekció egyik fontos hozadéka, hogy Nagy András ráirányította a figyelmet a Duna. Egy antológia című, a tervezett vízlépcső kapcsán született irodalmi vállalkozás egyediségére, jelentőségére és közép-európai látásmódjára.
Szintén november 30-án került sor a Trianon 100 MTA-Lendület Kutatócsoport szekciójára is, amelyen – Ablonczy Balázs, a kutatócsoport vezetőjének koordinálásával – Krizmanics Réka, Mészáros Flóra és Zahorán Csaba mutattak be egy-egy kutatási témát, Bencsik Péter hozzászólásával. A három előadás Trianon emlékezetére koncentrált: míg Krizmanics Réka a késő Kádár-korszak történetírását elemezte, Mészáros Flóra az 1989 után Trianon emlékére állított (illetve visszaállított) köztéri alkotásokat helyezte társadalomtörténeti kontextusba, Zahorán Csaba pedig a trianoni kérdéskörről a rendszerváltás után magyar–szomszéd viszonylatban folytatott viták kudarcait és eredményeit foglalta össze.