Vodopivec professzor a szlovén történetírás, különösen a politikatörténet egyik legjelentősebb szintézisteremtő szereplője. Előadásának célja az volt, hogy felvázolja Közép-Európa politikai kultúrájának főbb vonalait az Osztrák-Magyar Monarchia és a királyi Jugoszlávia tapasztalatainak összevetése révén. Az első részben hangsúlyozta az Osztrák-Magyar Monarchia nyugati és keleti fele közötti különbségeket, illetve az egyes itt élő nemzetek aspirációi közötti eltéréseket. Az előadó többször visszatért arra, hogy álláspontja szerint a nemzetiségi kérdés, vagyis a különböző nemzetek közötti viszony volt az Osztrák-Magyar Monarchia legfontosabb és legmeghatározóbb problémája. Példaként felhozta, hogy a rossz viszonyok eredményeként lett semmivé az 1907-es szociáldemokrata választási győzelem is.
Peter Vodopivec (fotó: Szilágyi Dénes)
Vodopivec egyik legmarkánsabb, elgondolkodtató s intellektuálisan provokatív megállapítása szerint a Habsburg Birodalom nyugati és keleti felében élő nemzetek tapasztalatainak különbségei egyben azt is jelentették, hogy nem beszélhetünk egységes közép-európai politikai kultúráról. A jugoszláv tapasztalattal, s ezen belül a horvát és szlovén politikai elit politikai kultúrájával kapcsolatban – főképp Diana Mishkova kutatásaira hivatkozva – az előadó először az elit kicsi méretére hívta fel a figyelmet. Vodopivec világossá tette, hogy az elitek és a népesség többi részének kulturális és politikai orientációja közötti különbséget látja a kialakult konfliktusok legfőbb okának. Az elitek francia orientációja ugyanis a központosító francia állami modell imitálásához vezetett, ami azonban a balkáni viszonyok teljes félreértése volt. A politikai elitek lassanként elfogadták a kezdetben kizárólag szerb igényből fakadó centralizáció tényét, s pragmatikus kompromisszumok mentén működtek együtt a két világháború közötti időszakban. Ám az elitek és a nemzeti környezet közötti szakadék ezközben nem csökkent. Vodopivec professzor ebben a fejlődési ívben mind a monarchiabeli, mind a „balkáni” politikai kultúra örökséget ott sejti, de azt már nem fejtette ki, hogy melyik volt a kettő közül a fajsúlyosabb. Az előadást követően elhangzott hozzászólásokban a KEKI munkatársai részben azt hangsúlyozták, hogy a Monarchia válságában a társadalmi problémák is fontosak lehettek. Másrészt arról alakult ki eszmecsere, hogy az állam keleti területein is számos példát találunk városi szintű sikeres multietnikus együttélésre, ami ellentmondani látszanak annak, hogy a nemzeti probléma szükségszerűen eszkalálódott.