A közép- és kelet-európai nemzeti mozgalmak, illetve a két világháború közötti nemzetépítések elismert szakértőjével Hatos Pál, a kutatóintézet igazgatója és Zahorán Csaba, a kutatóintézet munkatársa beszélgetett.
Hatos Pál felvetéseire is reflektálva Egry Gábor először felvázolta az Osztrák-Magyar Monarchia helyzetét a 19-20. század fordulóján, érzékeltetve azokat a válságjelenségeket, amelyek egyre jobban foglalkoztatták a kormányzatot, illetve a birodalom különféle politikai mozgalmainak vezetőit és értelmiségijeit. Rámutatott, hogy a századforduló minden szempontból hektikus időszak volt: a nemzetközi kontextus átalakulásán túl a társadalmi és gazdasági változások egyaránt komoly kihívások elé állították a Monarchia elitjeit. Az akut földkérdés, az egyre számosabb ipari munkásság helyzete, a választójog ügye és a nemzetiségi kérdés megoldására számos elképzelés született – míg a baloldali gondolkodók a szociális problémákat helyezték előtérbe, a nemzetiségi mozgalmak inkább a nemzeti kérdés kezelését sürgették. Leegyszerűsítve: míg például a román Aurel C. Popovici híressé vált tervezete a „Nagy-ausztriai Egyesült Államokról” csak a „nemzeti kérdést” rendezte volna – a Monarchia nemzeti területekre való felosztásával (föderalizálásával) –, és a politikai berendezkedésre már nem tért ki, a gazdasági-társadalmi fejlődés trendjeiből kiinduló szociáldemokraták inkább a választójogra és a munkásság helyzetére koncentráltak. Valahol közöttük helyezkedtek el az ausztromarxisták – például Otto Bauer és Karl Renner –, akik a birodalom reformját egyszerre valósították volna meg átfogó demokratizálással és változatos nemzeti autonómiák bevezetésével.
Ennek a lázas útkeresésnek volt az egyik legkiemelkedőbb magyar szereplője Jászi Oszkár, aki a magyar liberálisok – például Mocsáry Lajos – hagyományát és a szocialista eszméket ötvözve ugyancsak egyszerre javasolta a nemzetiségi kérdés rendezését (méltányos közigazgatással, tág nyelvhasználattal és kulturális jogokkal) és a társadalmi problémák kezelését (demokratizálással). Egry Gábor ennek kapcsán kifejtette, hogy a Monarchia utolsó két évtizedét több szempontból is egyfajta „szétfejlődés” jellemezte. Míg a Magyar Királyság domináns elitjei az egységes nemzetállam modelljét követve egyre kevésbé alkalmazták az 1868-as nemzetiségi törvényt, és az állam magyar „nemzetiesítésére” törekedtek, a ciszlajtániai birodalomrész – a választójogi reformokon túl – ellenkező irányba fejlődött, amiről a különféle „kis kiegyezések”, a nemzetek együttélésének helyi szabályozási kísérletei (Morvaországban, Bukovinában, Galíciában) tanúskodtak. A beszélgetésből az is kiderült, hogy bár végül egészen más megoldás született a Monarchia válságára, mint az 1918-as összeomlás előtt megfogalmazott alternatívák, a számos elképzelés és javaslat jelzi, hogy a kortársak szinte az utolsó pillanatig „nem írták le” a Monarchiát, és komoly szellemi erőfeszítéseket fejtettek ki megreformálására, életképesebbé tételére.
Egry Gábor kiemelte Jászi Oszkár következetességét és elvhűségét, amelyek miatt már a Tanácsköztársaság idején emigrációba kényszerült, ahonnan már nem tért haza – eleinte az ellenforradalmi rendszer, majd a második világháború, végül a kommunista berendezkedés tartotta vissza ettől. Noha rövid politikusi pályáját maga alá temette a Monarchia összeomlása, az emigrációban még egy ideig aktív maradt, de a formálódó kisantant vezetőiben is csalódva végül az Egyesült Államokba távozott. Egyetemi tanárként legalább szabadon, politikai kötöttségek nélkül dolgozhatott, megírva a Monarchia felbomlásának első nagyszabású elemzését. Egry rámutatott, hogy a Habsburg-Monarchia felbomlása (Chicago, 1929) olyan alapvető munka, amely napjainkig meghatározónak bizonyult a kérdés kutatásában, amely csak az utóbbi időszakban mozdult el más irányok és megközelítések felé (ide tartozik például az általa vezetett NEPOSTRANS ERC-projekt is).
Hatos Pál, Egry Gábor és Zahorán Csaba
Jászi következetessége azonban nem jelentette azt, hogy elképzelései ne változtak volna. A századelőn még elvetette a nemzetiségi területi autonómiákat, bízva a magyarországi nemzetiségek fejlődésének centripetális irányában, és a vármegyei közigazgatás szintjén kezelte volna az egyébként komolyan vett és komolynak is tekintett problémákat. Az első világháború alatt – a német sikerek hatására – a Naumann-féle Mitteleuropa-koncepcióban bízott, 1918-ban pedig a Monarchia föderalizálását („Dunai Egyesült Államok”) a dualizmus felszámolásával, de a magyar állam egységének megőrzésével képzelte el. Erről az álláspontról kellett szembesülnie 1918 késő őszén a nemzetiségi vezetők egyre radikálisabb igényeivel. Jászi – már miniszterként – próbálta tartani az iramot a gyorsuló eseményekkel – erről tanúskodik Magyarország kantonizálásának terve, illetve a „Keleti Svájc” elképzelése is –, de a nemzetiségi vezetőknek ez már nem volt elég. Míg a szlovák nemzeti mozgalom vezetői már a csehekkel egy államban képzelték el a szlovákság jövőjét, a magyarországi román politikusok már a teljes önrendelkezésben gondolkodtak – ami a román többségű kelet-magyarországi területek elszakadását jelentette. Noha a jövő még egy ideig bizonytalan volt, a román vezetők már nem kisebbségi politikusként, hanem szuverén partnerként ültek le tárgyalni Jászival és társaival Aradon – mutatott rá Egry –, később pedig már úgy látták, hogy Nagy-Romániában könnyebben fogják megvalósítani modernizációs elképzeléseiket, mint a válságba került Magyarországon.
Jászi Oszkár koncepciói tehát megbuktak, viszont egyértelműen cáfolják azokat a szélsőjobboldali kritikákat, amelyek szerint a tudós „hazafiatlan” lett volna, és „nemzetáruló tevékenységét” folytatott volna.
Fotó: Szilágyi Dénes, NKE