„Trianon” – vagyis a történelmi Magyarország felbomlása és következményei – kapcsán az egyik leggyakrabban emlegetett kifejezés a „feldolgozás”. Rendszerint abban az összefüggésben merül fel, hogy mennyire (nem) sikerült, illetve hogy miképp lehetséges (vagy lehetséges-e egyáltalán?) feldolgozni azt a sokkot, amit a Magyar Királyság szétesése/feldarabolása okozott, különösen a több államba kényszerült magyar nemzet számára. A magyar nemzetállam-építés folyamatának erőszakos félbeszakadása és az országterület jó részének elcsatolása – még akkor is, ha az elveszített területek népességének többsége nem is volt magyar anyanyelvű – meghatározta és eltorzította a 20. századi magyar nemzetfejlődést. Minderről – beleértve a jelenség trauma-jellegéről folytatott vitákat is – már elég sokat írtak és beszéltek Trianon óta. A békeszerződés aláírásának idei, századik évfordulója alkalmából érthető módon ismét a figyelem középpontjába került a kérdés. Az egyébként szerteágazó elemzésekben, eszmefuttatásokban, értékelésekben és értelmezésekben azonban vissza-visszatérő motívumként jelent meg, hogy Trianont máig nem sikerült feldolgoznia a magyar társadalomnak, és napjainkig befolyásolja életünket, különösen a Magyarországon kívüli magyar közösségek megléte miatt. Ilyenkor többnyire az is szóba kerül, hogy erre miért nem volt elég egy egész évszázad, és hogyan sikerült a hasonló nemzeti katasztrófák megemésztése és meghaladása más nemzetek és közösségek esetében.
Az események feldolgozásához azonban több dolog is szükséges. Elengedhetetlen a sérelmek „kibeszélése”, az okok beazonosítása és racionális magyarázatok megfogalmazása, illetve a máig ható következmények valamilyen módon történő kezelése. Míg az utolsó tényező főképp a határon túli magyarok aktuális helyzetének és jövőbeli kilátásainak a függvénye, amit Magyarország csak részben és inkább közvetve tud befolyásolni, az előbbiekkel mi magunk is tudunk – és kénytelenek is vagyunk – kezdeni valamit. Az alábbiakban elsősorban ezekről lesz szó.
Ami a kibeszélést illeti, ahhoz elsősorban szólás- és véleményszabadságra, valamint szabad, korlátoktól mentes nyilvánosságra van szükség. Az okok feltárásának viszont előfeltétele a tudományos élet szabadsága és bármilyen hatalomtól való függetlensége, amihez önreflexió és nyitottság, továbbá tárgyilagosság – vagyis érzelemmentesség és a témától való egyfajta eltávolodás – is kell. Mindez egy ilyen ügyben egyáltalán nem egyszerű, tekintettel arra, hogy mégiscsak a magyar nemzettudat sérüléséről és a hazafogalom tartalmának megroppanásáról van szó. Vagyis egy komplex, soktényezős folyamatról beszélünk, ami háborítatlan körülmények között, „békeidőben” sem megy könnyen és gyorsan, nemhogy egy olyan évszázadban, mint ami 1920 után következett.
Az első közel huszonöt évben, a Horthy-korszakban Trianon feldolgozása nem sikerült. Noha kibeszélésére volt lehetőség – meg lehetett fogalmazni mind a nemzetet, mind pedig az egyes embereket ért sérelmeket –, továbbá az okok elemzése is elkezdődhetett, a gyászmunka az akkor még reálisnak tűnő revízió perspektívája miatt befejezetlen maradt. A történelmi ország felbomlásának közelsége, a közvetlenül érintettek – kiváltképp a menekültek százezrei – és az elitek által is instrumentalizált sérelmek ekkoriban inkább a tagadás és az irredentizmus irányába hatottak. Ezen csak a revíziós gondolat kudarcát is jelentő második világháborús vereség változtatott, ám Magyarország 1945 utáni eszköztelensége először a következmények kezelését lehetetlenítette el – miközben a határon túl maradt magyarok még kiszolgáltatottabbá váltak az utódállamok nacionalizmusának –, a kiépülő kommunista diktatúra pedig a kibeszélést és a magyarázatok keresését akasztotta meg. Az államszocializmus korlátozott és ellenőrzött nyilvánossága, valamint a Kádár-rendszer sajátos antinacionalizmusa egészen a nyolcvanas évek végéig inkább a felejtés felé tolta Trianon témáját. Noha idővel legalább a szakmai körökben lehetővé vált a kutatása, az érzelmek csillapodása és a tárgyilagosság térnyerése mellett pedig fokozatosan folytatódhatott az okok és magyarázatok keresése, a feldolgozás mégis féloldalas maradt, mivel a társadalom szintjén megrekedt, kibontakozására pedig egészen a politikai rendszerváltásig várni kellett.
Trianon zavartalan, korlátoktól mentes feldolgozása tehát tulajdonképpen csak a pártállam felszámolása után kezdődhetett meg, azaz valójában csak harminc és nem száz éve tart. Ezt pedig a szabad választások utáni demokratikus berendezkedés és az új nemzetközi kontextus tette lehetővé. Magyarország 1990 utáni aktivitása a határon túli magyar közösségek vonatkozásában – a magyar–magyar kapcsolatok újraszövése – és az euroatlanti integráció sikere esélyt és számos lehetőséget biztosított a következmények kezelésére; a felszabaduló nyilvánosság a kibeszélést, a közvetlen politikai befolyás megszűnése pedig a szakmai munka folytatását segítette elő. Annak ellenére, hogy az okok megtalálását a megelőző évtizedek torzításai – az ideológiailag meghatározott, nemritkán rögeszméktől terhes elbeszélések és viszonyulások –, valamint a pártpolitikai játszmák nagymértékben megnehezítik, az új lendületet kapó történészi munka és az értelmiségi viták mégis ebbe az irányba mutatnak. Ahogy arra Romsics Ignác Trianon okai című, 2014-es tanulmányában is rámutat, a második világháború és a rendszerváltás előtti narratíváktól, amelyeket jobb- és baloldalon is gyakran a leegyszerűsítés és bűnbakképzés uralt, a történész szakma és általában az értelmiség végre eljuthatott Trianon valóban komplex, egyszerre több szempontot is figyelembe vevő magyarázatáig. Így, több mint nyolcvan évvel a békeszerződés aláírását követően, a 2000-es évekre megfogalmazódhatott, hogy a történelmi Magyar Királyság felbomlását egyszerre okozták a nemzetiségi törekvések és a magyar nemzetiségpolitika, a szomszédok irredentizmusa és emigráns politikusaik ténykedése, a nagyhatalmi ígéretek és érdekek, valamint a magyarországi belső helyzet.
A szakmai műhelyekben, hosszú és nemritkán éles viták árán kikristályosodott tézisek azonban egyelőre csak részben váltak „közkinccsé”. A „fősodratú” vagy „hivatalos” történetírás egy-egy új ismerete, elmélete vagy megközelítése ugyanis csak lassan és sok áttétellel kerül be a társadalom történeti tudatába. Akár évtizedek is eltelhetnek, mire az új eredmények a szakmai szűrőkön és fórumokon keresztül a közoktatás részei lesznek, a média és a „public history” közvetítésével pedig megjelennek a közvéleményben. (A hangsúly itt a szakmai jelzőn van – ami egyszerre jelent egyfajta hazai történész-konszenzust (még ha általában nem is teljes mértékűt) és a nemzetközi történettudománnyal való kompatibilitást.) Kulcsfontoságú szerepet játszik ebben a folyamatban a közoktatás, hiszen sok ember számára a középiskola történelemórája az utolsó alkalom, amikor még strukturáltan, többé-kevésbé szakmailag hitelesített kontextusban találkozik Trianonnal és a vele összefüggő témákkal. Épp ezért került sor 2020-ban a Trianon 100 MTA-Lendület Kutatócsoport és a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából arra a két felmérésre, amelyek a középiskolai tanárok és diákok, valamint a szélesebb közvélemény Trianonnal kapcsolatos ismereteire és viszonyulására kérdeztek rá.
A válaszok több szempontból is tanulságosak. (Akit részletesebben is érdekel a két felmérés, itt és itt megtekintheti a kutatási jelentéseket.) Kiderült, hogy a megkérdezettek túlnyomó része a békeszerződést igazságtalannak és túlzónak tartja a magyarokkal szemben, és a többség úgy véli, hogy máig nem történt meg Trianon feldolgozása. Noha a részleteket vagy a pontos adatokat gyakran nem ismerik, az emberek tudatában vannak Trianon jelentőségével, máig aktuális következményeit pedig kezelendő problémaként látják. De jól látszik a megelőző korszakok öröksége is: az 1945 előtti irredentizmus és a későbbi antinacionalizmus hatásai, az ideológiailag motivált, leegyszerűsítő narratívák vagy legalább egyes elemeik továbbélése, a különféle politikai és szakmai viták „hordalékai”. Ugyanakkor érezhetőek azok az erőfeszítések is, amelyek ezeknek a fekete-fehér értelmezéseknek, a Trianont egy-egy tényezőre visszavezető magyarázatoknak az árnyalására és a sérelmi viszonyulás ellensúlyozására irányulnak. Az utóbbi évtizedek munkájának eredményéről – a feldolgozásra való törekvésről – árulkodik az is, hogy az iskolákban viszonylag sokat foglalkoznak Trianonnal, beleértve előzményeit és következményeit is, a kérdéskör bemutatása pedig komplex módon, többnyire a radikális, leegyszerűsítő narratívákat mellőzve történik. Végül az is jól látható, hogy a Trianonhoz kapcsolódó érzelmeket, a „traumát” a szocializáció során „tanulják meg” meg az emberek – azaz nagy a jelentősége annak, mit és hogyan tanítanak az iskolákban.
Mindebből talán az az egyik legérdekesebb következtetés, hogy Trianon feldolgozása nagyon is zajlik. A tagadás és elutasítás vagy a felejtés már nem alternatíva – ezt az a körülmény is mutatja, hogy a rendszerváltás óta nem volt olyan kormányzó párt, amely a területi revíziót tűzte volna ki célul, illetve hogy a téma a baloldal számára sem közömbös. De ezt bizonyítják az időnként, főleg az évfordulók környékén megélénkülő, gyakran heves közéleti és szakmai viták, illetve a populáris kultúra egyre több alkotása is, a szépirodalomtól a rockzenéig. Ugyanakkor a feldolgozás részét képezi az a küzdelem is, amely a Trianonról való beszédmód uralásáért folyik. Ennek tétje pedig az, hogy folytatódjon-e a komplex magyarázatok feltárása és bemutatása – a feldolgozás egyetlen valóságos útja –, vagy térjenek vissza az 1989 előtti korszakok diskurzusai, amelyekben a tudományosság sajátos, a politikától független logikája és a szakmai szempontok ideológiai érdekeknek rendelődtek alá. Trianon okainak egy-egy tényezőre való redukálása és annak túldimenzionálása nem csak azért káros, mert megakaszthatja az évtizedek óta zajló szakmai munkát, visszavetve az egész kérdéskör feldolgozását – ez legyen a történészek baja, legyinthetnek sokan. Azért is veszélyes, mert a bűnbakkeresés tovább fokozhatja az amúgy is szerencsétlenül polarizált magyar társadalom megosztottságát, a terméketlen áldozati póz pedig csak a magyarság elszigetelődéséhez vezethet szűkebb közép-európai régiónkban és globális szinten egyaránt.
Zahorán Csaba, történész (NKE EJKK Közép-Európa Kutatóintézet, Trianon 100 MTA-Lendület Kutatócsoport)