A minden évben megrendezett esemény témája idén a „Szorongás és lázadás” (Anxiety & Rebellion) volt. A KEKI munkatársak részvételével szervezett november 6-i panel – Cities between History and Memory in post-1989 Central Europe: The Example of Budapest, Košice, and Western Romania – központi témája tulajdonképpen a városok „identitása” volt, amelyet egyszerre határoz meg az adott település múltja és jelene, illetve az aktuális elitek abbéli törekvése, hogy ők milyennek akarják azt láttatni.
Az első előadásban Szeghy-Gayer Veronika a poszt-szocialista Kassán zajló emlékezetpolitikai irányvonalak bemutatására tett kísérletet, s elsősorban azt vizsgálta, hogy milyen emlékezési stratégiák figyelhetők meg a szlovák városvezetés, a szlovák állam, a helyi magyar kisebbség és az anyaországi magyar politika részéről Kassán 1989 után. Az előadó külön kitért a 2013-as Európa Kulturális Fővárosa programsorozat Márai-projektjére, valamint a magyar író életművének helyi szlovák fogadtatására.
Zahorán Csaba azt tekintette át, hogy a magyar értelmiségiek szövegei miképp viszonyulnak törés és folytonosság, a társadalmi kép változása és a modernizáció kérdéséhez. Ezek alapján már a Trianon utáni első években is többféle látásmód körvonalazódott. Voltak, akik a lényegi folytonosságot látták a román elit által kívánt és felszínen mutatkozó változtatási kísérletekkel szemben, mások azt emelték ki, hogy alapjaiban új kulturális miliő formálódott a régi helyett. Ebből következett, hogy egyes szerzők a modernizáció lassúsága nyomán Románia működésének problémáit is elkezdték elemezni, felismerve ezzel, hogy számos zavar mögött egyszerűen rossz kormányzás áll. Ezzel együtt, a társadalmi változások közül az szerzők az etnikai arányok változását, valamint a magyar identitás által korlátozott karrierutakat látták döntőnek. Egyértelműnek látszott, hogy a kisvárosokból gyorsan el fog tűnni a magyarság, s az is, hogy egyes városok fejlődését tudatosan megakasztotta a román politikai elit akarata. Az, hogy ebben egyetértés volt a szerzők között nem jelentette azt, hogy más jelenségeket senki sem érzékelt: egyes elemzett munkák felismerték, hogy a kereskedelmi és ipari viszonyok változása egyes nagyvárosokat kifejezetten növekedési pályára állított.
Hatos Pál kiemelte, hogy valójában milyen keveset tudunk Budapest 1918-19-es lakosságáról és mindennapi viszonyairól, s azt is, hogy milyen fontos lenne, hogy a történeti elemzések figyelembe vennék, hogy mennyire felduzzadt és milyen gyorsan változott a város lakosságszáma a háború következtében. Ahhoz, hogy a forradalmi Budapest történetét megértsük, a folyamatokat jobban be kell ágyazni a város-vidék viszony egyes tényezőinek történetébe. Az előadó hangúlyozta, hogy valójában ez azt jelenti, hogy el kell végezni azt a munkát, amit 1989 után nem végzett el a történész szakma, amely visszakapta 1956, egy igazi budapesti forradalom történetét, de ezzel egy időben a szemétdombra küldte 1918-19 történetét. A hiányzó történeti tudás okát tehát éppen az emlékezetpolitika történetében találjuk. Az 1919 augusztusában létrejött rezsim ugyanis mindent megtett, hogy eltörölje a messianisztikus társadalmi vízió emlékét és ennek keretében megbélyegezte a liberális Budapestet. Ez azért jelentős ellentmondás, mert az 1918 előtti Budapest lényege éppen a nyitottság és liberalizmus volt. Hatos Pál Carl E. Schorske kategóriáit segítségül hívva rámutatott, hogy 1989 után valójában az identitás-politikai harchoz tért vissza, amely csak jóban vagy gonoszban gondolkodik. A valóság ezzel szemben az, hogy a város lakossága számára Budapest sem nem a „Jó”, sem nem a „Gonosz”, hanem éppen egy még meg nem fogalmazott gondolat, tulajdonképpen a várakozás élménye.
Balogh Róbert kollégánk a felkért kérdező szerepkörében először a középkor városi identitás formálásában játszott jelenlegi szerepére, valamint arra kérdezett rá, hogy vajon az írók és a városok közötti kapcsolat jellegzetesen közép-európai vonás-e. A hallgatóság egyik tagja, Alexander Vari arra biztatta a panel tagjait, hogy próbálják példáikat komparatív kontextusban is értékelni. Marty Mullins azt kérdezte, hogy az etnikai kapcsolatok változását, javulását a helyi politikai vezetők, vagy inkább a civil világ tevékenysége eredményezi.
A panel három előadásának absztraktjai:
Emlékezetpolitika és lokális identitás a posztszocialista Kassán (Szeghy-Gayer Veronika)
Az előadás célja a posztszocialista szlovák városok helyi emlékezetpolitikájának bemutatása, különös tekintettel a kelet-szlovákiai Kassára. Mindenekelőtt az 1989 utái szlovák városvezetések, a kisebbségi elitek és a helyi civil társadalom emlékezetpolitikai aktusai kerülnek bemutatásra, ami során az előadó arra keresi a választ, hogy mit kezd ma egy túlnyomórészt szlovák város különösen gazdag magyar, német vagy zsidó örökségével? Az előadás három részre oszlik. Elsőként az elméleti és módszertani keretek tisztázására kerül sor, majd a közterek 1989 utáni szimbolikus birtokbavételének folyamata kerül bemutatásra. Az előadó emellett arra is kitér, hogy milyen helyet foglal el Kassa a szlovák és magyar kollektív történeti tudatban. Az elemzés elsősorban azokra a helyi emlékezethelyekre összpontosít, amelyek a hivatalos szlovák városvezetés, illetve a helyi magyar kisebbségi elit tevékenységéhez köthetők.
„Idegen rabságban” Az erdélyi városok két világháború közötti átalakulása magyar szemmel (Zahorán Csaba)
A tágabb értelemben vett Erdély városainak többségét a kiegyezést követő évtizedekben dinamikus magyarosodás jellemezte. Az erdélyi városokban – a modernizációs folyamatok és a budapesti kormányok nemzetiségi politikája együtthatásának következtében – a dualizmus alatt végig nőtt a magyar nyelvű lakosok aránya, amely 1910-re a városi népességen belül megközelítette a kétharmadot (miközben a magyar nyelvű népesség a régió összlakosságának alig egyharmadát tette ki). Ez a körülmény, illetve a városok nemzetiesítő funkciójának felismerése egy fontos toposz kialakulásához vezetett a kortárs magyar nyilvánosságban. A város – különösen a nemzetiségi vagy vegyes lakosságú peremvidékeken – úgy jelent meg, mint a magyarság és a magyar nemzetállam-építés „bástyája”, a magyar állameszme támasza. Ez a toposz Trianon után sem tűnt el, és továbbra is gyakran felbukkant az „erdélyi kérdés” magyar narratívájában, csak mintegy „fordított” változatban. Az Erdélyben az első világháború után kibontakozó román nemzetiesítés ugyanis éles váltást eredményezett a magyar elitek diskurzusában: a városokkal kapcsolatos, korábban inkább expanzív jellegű beszédmódot egy defenzív szemlélet váltotta fel, amely az „erdélyi magyar városok” elvesztését egy – a magyar nemzetállam-építés üdvtörténete helyébe kerülő – nemzeti és regionális hanyatlástörténetbe integrálta.
Előadásomban azt vizsgálom meg, hogy a magyar elitek miképp tekintettek a trianoni békeszerződéssel Magyarországtól Romániához került városok átalakulására. A két világháború közötti időszakban zajló erdélyi magyar – politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális – térvesztés, a városok magyar jellegének erőszakos megváltoztatása („elrománosítása”), mi több, a települések általános hanyatlása, „balkanizálódása” az új magyar narratíva központi motívumai lettek, amelyek közül néhány mindmáig megjelenik a magyar nyilvánosságban (de érdekes módon az erdélyi–regáti „román–román” törésvonal mentén is). Noha kétségtelenül egy magyar nemzeti szempontú, „klasszikus” sérelmi diskurzusról van szó, ennek ellenére az ezekben az évtizedekben megjelent szövegek érzékletesen jelenítik meg a „város identitásában” már szinte az impériumváltás másnapján elkezdődött változásokat, amelyek eredményeképpen a korábban egyértelműen a közép-európai kultúrkörbe tartozó urbánus világ fokozatosan egy másik, délkelet-európai kontextusba került át. Előadásomban ezt a diskurzust szeretném néhány változatos műfajú (publicisztika, tanulmány, útirajz, útikalauz) példán keresztül szemléltetni, elsősorban a románosítás és a hanyatlás toposzainak nyomon követésével.
A forradalmi várostól a démoni városig: az 1918-19-as Budapest emlékezete (Hatos Pál)
Az Osztrák-Magyar Monarchia első világháborús összeomlása változásokat hozott az egykori többnemzetiségű birodalom egész területén. A forradalmi hullám Magyarországon, s azon belül is Budapesten, a fővárosban, különösen jelentős volt, ahol 1918. november 16-án százezrek ünnepelték a Népköztársaság kikiáltását. Azonban Károlyi Mihály ún. őszirózsás forradalma és ennek bátor liberális demokrata kísérlete hamar elbukott a belső nehézségek és a nemzetközi elszigeteltség miatt. A Tanácsköztársaság, amely 1919. március 21-én felváltotta a Népköztársaságot, azt ígérte, hogy Magyarországot máról holnapra kommunista állammá és Lenin világforradalmának nyugati zászlóvivőjévé alakítja. A merész bolsevik kísérlet csak 133 napig tartott. Az időszak emlékezetén mind a Vörös Város és a korszak messianisztikus társadalmi reményei, mind a forradalmi terror nyomot hagytak. A rövid periódus halhatatlanságához hozzájárult az is, hogy olyan kiváló értelmiségiek is részt vettek benne, mint Bartók Béla vagy Moholy-Nagy László. A forradalmi események káosszal és a román hadseregtől elszenvedett vereséggel értek véget. Amikor 1919 őszén Horthy Miklós átvette a hatalmat, egy újabb politikai erőszakhullám, a Fehér Terror vette kezdetét, az újonnan megalakult „ellenforradalmi” rezsim pedig hatalmát és legitimációját az antiszemitizmusra, antiliberalizmusra és a „Keresztény Magyarország” ideájára alapozta. Ennek ellenpontja a tőke démonizált képe volt. Az előadás azt vizsgálja, hogy a forradalom és ellenforradalom antagonisztikus képe miért és hogyan formálja Budapest emlékezetét, és miért olyan fontos ez a jelenleg Magyarországon zajló „kultúrharc” emlékezetpolitikája számára.