A horvátok 2021 folyamán emlékeznek meg a horvát reformmozgalom legjelentősebb eseményeinek ötvenedik évfordulóiról.
A magyar ’56-hoz és a csehszlovák ’68-hoz képest méltatlanul keveset tárgyalt, „belső” beavatkozással elnyomott jugoszláviai reformkorszak horvátországi eseményei máig megosztják a horvát közvéleményt. A különböző politikai opciók képviselői eltérő módon tekintenek az utókor által horvát tavasznak elnevezett reformmozgalomra, annak más-más mozzanatait és szereplőit emelik ki. Abban azonban nincs vita, hogy a horvát tavasz a társadalom széles rétegeinek támogatását élvező, a horvát tagköztársaság számára igazságosabb gazdasági és politikai viszonyokat követelő mozgalom volt, melynek a tagköztársaság határain kívül és a népes horvát emigráció köreiben is komoly támogatottsága volt. (Innen ered korabeli pejoratív elnevezése – maspok (masovni pokret, azaz tömegmozgalom).) A Horvátország második világháborút követő történelmének legmozgalmasabb fejezetét jelentő időszak minden részletre kiterjedő feltárásával a történettudomány napjainkig adós maradt.
A reformok időszaka
A horvátországi folyamatok elindulását a Jugoszlávia-szerte végbemenő változások tették lehetővé, melyek legaktívabb támogatói éppen a horvát kommunista vezetés tagjai voltak. Jugoszlávia történelmében a hatvanas évek második fele a föderatív állam jelentős gazdasági, majd politikai és társadalmi átalakulását hozó reform korszaka volt. A kommunista vezetés a hatvanas évek közepén bevezetett reform révén a tagköztársaságok és autonóm tartományok gazdasági önállóságának növelésével, konföderatív elemek bevezetésével igyekezett megoldani a belső konfliktusokat. A szövetségi alkotmány 1967 és 1968 során elfogadott módosításai gyengítették a föderáció hatáskörét, növelve a tagköztársaságok és autonóm tartományok jogait. A csúcspontot az 1971-es alkotmánymódosítások jelentették, melyek értelmében az állam legfontosabb szervei a továbbiakban a paritás elve alapján szerveződtek, ez pedig a beruházások, illetve az adó- és pénzügyek feletti kontroll köztársasági és tartományi végrehajtó tanácsokra történő átruházásával azt jelentette, hogy a föderációban a tagköztársaságoknak és tartományoknak domináns szerepük lett. A föderáció reformjával párhuzamosan zajlott a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége (JKSZ) átalakításának folyamata, ami a köztársasági és tartományi kommunista szövetségek szerepének növelésével járt.
A testvériség-egység ideológiáján, azaz a délszlávok etnikai rokonságán alapuló koncepció ebben az időszakban kezdett átalakulni, a tagköztársaságok szuverén egységekként kezdtek viselkedni, a nemzeti- és állameszmék megújultak. A hatvanas évek végére világosan megmutatkoztak azok a törésvonalak, melyek a nyolcvanas évek második felében, új formában ismét felszínre bukkanva megrengették a jugoszláv állam alapjait. Az 1968 telén Koszovóban kirobbant tüntetésekkel gyakorlatilag állandósult a feszültség a szerb tagköztársasághoz tartozó autonóm tartományban, a koszovói albánok köztársasági státuszt kezdtek maguknak követelni.
A gazdasági értelemben a másik pólust jelentő Szlovéniában egy fontos nemzetközi hitel elmaradása váltott ki komoly elégedetlenséget, ami a hatalom minden szervében kifejezésre jutott. A korszakban történt jelentős átalakulást jelezte, hogy a legfelsőbb jugoszláv vezetés jóváhagyásával a makedónok nemzeti egyházat alapíthattak, Bosznia-Hercegovinában pedig hivatalosan elismert státuszt kaptak a muszlimok.
Szerbiában tekintélyes értelmiségiek ekkor kezdtek a szerbség egyenlőtlen helyzetéről, a szerb tagköztársaság történelmi és etnikai elv szerint sem megfelelő határairól beszélni. A horvát és a szerb értelmiség kulturális ügyekben folytatott vitái addig elhallgatott kérdéseket érintettek, így például a horvátok egyenjogúságát és a szerb tagköztársaságon kívül élő szerb lakosság jogait.
A teljes cikk itt olvasható.
Kép: Miko Tripalo, a horvát reformmozgalom egyik vezetője beszédet tart a dalmáciai Drnišben. (1971. Forrás: Wikipédia)