A szlovák nemzettudatban kiemelten fontos szerepe volt három háborús konfliktusnak, amelyek nagymértékben hozzájárultak a szlovák nemzeti identitás modern kezdeteihez, megszilárdulásához és a szlovák nemzeti önállósághoz is.
E katonai konfliktusok 1848–1849-hez, az első, illetve a második világháborúhoz köthetők, jellegüket tekintve pedig nem is lehetnének egymástól különbözőbbek. Hiszen hol egy autoriter hatalom segédcsapataként, hol egy dezertőrökből verbuválódott hadsereg tagjaiként, hol szülővidéküket védő gerillákként harcoltak a szlovákok. Volt, hogy a győztes oldalon álltak, anélkül hogy célt értek volna, volt, hogy győztek, bár valódi harcok nélkül, és volt, hogy elbuktak, miközben teljes és a jövőjüket is befolyásoló morális győzelmet arattak. De különbségek voltak a hadszíntereken is: hol egy-két falu, hol a fél ország, hol pedig a világ másik felén található terület, Szibéria volt az események legfontosabb színtere.
Az viszont közös mindhárom háborúban, hogy a harci cselekmények túlmutattak önmagukon. Hiszen nem (vagy nem csak) egy terület elfoglalásáról vagy bármilyen egyéb hadi zsákmányról, harci sikerekről volt szó, nem pusztán az ellenség legyőzése volt a kitűzött cél. Akik e harci cselekményeknek a narratíváját meghatározták, akik értelmet adtak a küzdelmeknek, azaz jelentéssel látták el a konkrét harcokat, mindig egy elvont eszmét, a szlovák nemzet legitimációját, létezéshez, saját államhoz, az önállósághoz való jogának megerősítését vagy a függetlenségét tűzték ki célul.
Egy „történelem nélküli nemzet” történelme
A 19. század elején Magyarországnak milliónyi szlovák anyanyelvű lakosa volt, azonban identitásukban általában nem a nyelvükhöz való viszony, az elképzelt, modern nemzeti közösséghez való tartozás jelentette a legfontosabb tényezőt. Noha már ebben a korszakban megjelentek különféle szlovák nemzetkoncepciók, ezek azonban széles tömegekhez nem értek el. A pesti evangélikus lelkész, Ján Kollár például felvázolt egy víziót, amely szerint a különböző országokban, birodalmakban élő szlávok egy nemzetet alkotnak, amelynek négy törzse van, ezek közül a szlovákok a cseh törzs alá tartoznak, és így cseh nyelven kell írniuk. Hogy a koncepciónak bármilyen politikai tartalma lett volna (például a szlávok egyesítése egy birodalomban), azt Kollár következetesen tagadta. Nem kell túl sok érvet felhozni amellett, hogy ez a képzeletbeli, soha meg nem valósult birodalom, ahol a szlovákok úgy élhetik meg szlovákságukat, hogy csehül írnak, meglehetősen bonyolult és életidegen, széles tömegek számára pedig szinte befogadhatatlan volt. Inspirálóan hatott viszont a következő szlovák generációkra, amelyek szépen lassan kialakították a nemzeti integráció projektjét. Bár eleinte itt is még csak egy zárt, egy-két tucat fiatal által alkotott evangélikus csoportról volt szó, vezetőjükkel, Ľudovít Štúrral elérték, hogy a katolikus szlovák értelmiség és részben a szlovák anyanyelvű kisnemesség is csatlakozzon hozzájuk. A legfontosabb cél azonban természetesen a szélesebb városi és paraszti tömegek megnyerése volt, amelyben viszont 1848 előtt nem igazán voltak eredményesek. Ráadásul, bár a magyar politikai elit egyértelműen politikai mezőben értelmezte és ellenfélnek tekintette őket, a modern politizálástól még messze voltak. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy Štúr lelkesen üdvözölte a márciusi forradalom által generált társadalmi változásokat, viszont a legfontosabbról, a szlovák politikai képviseletről egyáltalán nem volt véleménye. Amikor a nemesi diétát felváltó népképviseleti országgyűlés révén végre megnyílt annak a lehetősége, hogy szlovák tömegek szlovák képviselőket válasszanak az első népképviseleti parlamentbe, Štúr azt írta, neki teljesen mindegy, hogy mi fog történni a választójoggal kapcsolatban…
Szlovák önkéntesek 1848–1849-ben. Forrás: wikipedia
Demmel József írása a Horizontok blogon olvasható.
Címkép: A szlovák nemzeti felkelésbe bekapcsolódott 18. légvédelmi üteg katonái. Forrás: wikipedia