A cseh nemzetépítésben – eltérően a magyartól vagy a romántól, de bizonyos mértékben még a szlováktól is – egészen az első világháborúig nem játszottak különösebben nagy szerepet a fegyveres konfliktusok. A „Nagy Háborúval” ez is megváltozott, még akkor is, ha a csehekről ma is élő – igaz, valójában sokszor félrevezető – „nemzetkarakterológiák” továbbra sem kifejezetten harcias nemzetként tartják számon őket.
A 15. századi huszita háborúk, majd a harmincéves háború (1618–1648) bevezető szakaszában való aktív részvétel után Csehország inkább a különféle európai konfliktusok hátországa és/vagy hadszíntere volt. Ugyanez érvényes a Habsburg Monarchiát megrengető 1848–1849-es forradalmak és nemzeti szabadságharcok idejére is: miközben Lombardiában, a Magyar Királyságban és Erdélyben – sőt, időnként még Bécsben is – véres harcok zajlottak, Cseh- és Morvaország, illetve Szilézia megmaradt részei ekkor a Habsburg-dinasztia támaszaként és hátországaként szolgáltak. Igaz, 1848 tavasza Prágába is nyugtalanságot hozott, ám a belső megosztottsággal is küzdő cseh nemzeti mozgalom vezetői mégsem keveredtek olyan összetűzésbe az udvarral, mint az olasz vagy a magyar nacionalisták. Ez részben a kormányzati intézkedéseknek volt köszönhető – például a jobbágyság eltörlésének és a cseh és német nyelv csehországi egyenjogúsításának –, részben pedig a nagynémet egységmozgalom térnyeréséből következett. A cseh liberálisok ugyanis egy megreformált Habsburg Monarchiában nagyobb biztosítékot láttak a cseh nemzet jövőjére nézve, mintsem a német nemzeti aktivisták programja alapján egy, a cseh területeket is magában foglaló egységes Németországban. Ráadásul Alfred Windischgrätz herceg Prága főparancsnokaként katonai erődemonstrációkkal is igyekezett megelőzni az esetleges forradalmi megmozdulásokat a cseh fővárosban. A cseh radikális demokraták és a diákok azonban 1848. június 12-én felvonulást szerveztek, majd összecsaptak a kivezényelt katonai egységgel (ekkor ölte meg egy – feltehetően eltévedt – golyó Windischgrätz feleségét is). Ezt követően számos barikád jelent meg Prága utcáin, a felkelők pedig bevették magukat a Károly-Ferdinánd Egyetem épületeibe. Bár az ellenállók nem tudták átvenni az uralmat a város fölött, Windischgrätz herceg el akarta kerülni az utcai harcokat, és a Moldva (Vltava) túloldaláról bombázni kezdte az Óvárost. Időközben a cseh vidék is megmozdult Prága támogatására, de az ott szervezett nemzeti gárdák már nem tudták megakadályozni a felkelők június 17-i kapitulációját. A néhány tucat áldozattal járó összecsapások után, július végére az ostromállapotot is megszüntették Prágában, 1849-ben pedig a hatóságoknak sikerült elfojtaniuk a radikálisok újabb összeesküvését.
A teljes írás a Horizontok blogon olvasható.