Szabadkőművesek összeesküvése?

Az 1918-as őszirózsás forradalmat gyakran jellemzik úgy, mint szabadkőműves hatalomátvételt.

A Károlyi-kormány fontos és befolyásos tagjai közül feltűnően sokan tartoztak a szabadkőművességhez – a forradalom névadója, az egyik legelőkelőbb magyar arisztokrata, Károlyi Mihály azonban nem. Egyedül a Martinovics páholyból három miniszter került ki, a polgári radikális Jászi Oszkár és Szende Pál, a szociáldemokrata Kunfi Zsigmond, az államtitkárok közül pedig Diner-Dénes József, Bíró Lajos (rövid ideig szintén külügyi államtitkár) és Pogány József. De szabadkőműves volt Berinkey Dénes igazságügy-miniszter, majd 1919 januárjától miniszterelnök, a bohém szabolcsi dzsentri és sztárújságíró: Fényes László, a Nemzetőrség kormánybiztosa, valamint Friedrich István hadügyi államtitkár is. Igen, az 1919 őszi keresztény kurzus első miniszterelnöke 1918-ban még a Magyarországi Symbolikus Nagypáholy egyik főtisztviselője, I. főfelügyelője volt. Szabadkőműves volt a Magyar Népköztársaság kikiáltását papi ruhájában levezénylő Nemzeti Tanács elnöke, Hock János józsefvárosi katolikus plébános, az ismert és népszerű hitszónok és a sor természetesen tovább bővíthető az 1918 őszén kinevezett főispáni-kormánybiztosi karban. 

Nem csoda, hogy a „szabadkőműves destrukcióról” szóló mítosz már száz évvel ezelőtt is széles körben elterjedt volt. A jezsuita Bangha Béla páter gyakran és szívesen rohant ki a haza- és keresztényellenes „szabadkőműves veszedelem” ellen, sőt katolikus sajtóakciójának egyik célja a vélelmezett szabadkőműves „túlhatalom” csökkentése volt. Egy 1918-as keresztényszocialista röpirat arról igyekezett a vasutasokat meggyőzni, hogy „minden nyomornak az oka a szabadkőműves zsidóság és a vele egy húron pendülő szociáldemokrácia. A nagytőke kiszipolyozza az országot, és céljai elérésére kiárendálta a szociáldemokrata pártvezéreknek.” Manapság is gyakran hallani, hogy a szabadkőművesek leginkább a „keresztény Magyarország” eltüntetésén ügyködtek 1918–1919 forradalmi mozgalmaiban. Aligha. Az 1918 előtti dualista történelmi Magyarország nem volt politikai értelemben „keresztény Magyarország.” A korszak legmarkánsabb politikusa, a kétszeres miniszterelnök, Tisza István ugyan buzgó patrónusa volt a református egyháznak, de annak hitbeli alaptételeit, Krisztus testi feltámadását és a Szentháromságot egyaránt tagadta, s általában sem szerette, ha teológiai és dogmatikai kérdésekkel foglalkoznak politikustársai – felekezeti pártokról hallani sem akart, ráadásul nem egyszer bírálta a katolicizmust. Legfontosabb politikai ellenlábasa, ifjabb Andrássy Gyula pedig fenntartás nélkül vitte tovább az Andrássy-ház közismerten ateista örökségét, katolikus kegyúri kötelességeit arisztokrata közömbösséggel vette semmibe. Esküvője alkalmával intézőjét küldte el, gyónjon helyette, házi újságírója az az Ignotus volt, aki az általa alapított Nyugat című folyóiratban a vallások eltűnéséről emlékezett meg 1917-ben. Sem Tisza, sem Andrássy nem volt alkalmas rá, hogy a „keresztény Magyarországot” képviselje. 1919 ősze előtt elképzelhetetlen volt, hogy komoly magyar politikus a „keresztény kurzus” jelszavával korteskedjen. Sokatmondó, hogy a kiegyezéses időszak legkatolikusabb politikusa, az őszinte hívő Apponyi Albert is „túl liberálisnak” számított 1919 őszén, olyannyira, hogy a keresztényszocialisták fúrták meg miniszterelnöki jelöltségét – és az a Horthy Miklós vette el tőle a kormányzóságot, akit, amikor 54 évesen újra református templomba ment úrvacsorázni, ki kellett oktatni arról, hogy előtte a kézifegyvert tartalmazó derékszíját le kell csatolni. A mély gondolkodású Bethlen István is zavartan lapozgatta a református énekeskönyvet – járatlan volt benne, nem csoda, ha róla is terjesztették, hogy hajdani szabadkőműves. Fiaik az 1920–30-as évek pesti éjszakájának irigyelt és gondtalan aranyifjai voltak, s nem a korszakban kibontakozó keresztény ébredési mozgalmak zászlóvivői.

Ifj. Andrássy Gyula gróf 1905-ben, forrás: wikipédia

A teljes cikk a Horizontok Blogon olvasható.