Adalékok a nemzetiségi statisztikák elemzési lehetőségeihez
„Schmidt úr a hivatalban, ahol dolgozott, szlováknak vallotta magát. Kereken nyolc órán át. További nyolc órán át, otthon, magyarnak. A maradék nyolc órát alvással töltötte, s arról nincs értesülésünk, hogy ilyenkor milyen nemzetiségű volt.” Grendel Lajos Hazám, Abszurdisztán című esszékötetének frappáns anekdotája arra mutat rá, hogy a hivatalos statisztikák nemzetiségi adatai mennyire ingataggá válhatnak, ha statisztikai adatok mögött magára az identitás hordozójára, a hétköznapi emberre fókuszálunk. És még csak nem is a tudatos torzításokról, a statisztikai adatokkal kapcsolatos ferdítésekről, trükközésekről van szó, hanem egyszerűen arról, hogy az anyanyelvről, identitásról szóló statisztikai adatok valójában sokszor csak igen korlátozott rálátást biztosítanak az általuk vizsgált tárgyra. Schmidt úrnál maradva lehetséges, hogy a hivatalban őszintén vallotta magát szlováknak és otthon a maga természetességében élte meg a magyarságát, és ha megkérdezik, lehet, hogy egész életében, minden nap ugyanúgy válaszolt volna ezekre a kérdésekre: csakhogy, amint láthattuk, a róla szóló, így, külön-külön felvett adatok nem adnák vissza identitásának összetettségét, de legalábbis nem adnak teljes képet.
A nemzetiségi / anyanyelvi statisztikák ugyanis gyakran küzdenek azzal a problémával, hogy állandó tényezőként (tehát hogy valaki „magyar”, „német” „szlovák”) tételezik az emberi életnek ezt a (Közép-Európában az elmúlt századokban különösen) gyakran változó, külső hatások által sokszor befolyásolt rétegét. Másképp fogalmazva: a statisztika sokszor pillanatfelvétele egy esetlegesen folyton mozgó, olykor oszcilláló vagy épp hol statikus, hol váratlanul dinamizálódó, az adott szituáció kontextusától, a társas helyzettől, a környezettől is nagymértékben függő tényezőnek.
Jól ismert: a magyarországi statisztikák szerint a magyarok száma jelentősen gyarapodott a dualizmus utolsó évtizedeiben, mint ahogy az is közismert, hogy az 1920 utáni, az utódállamokban végzett népszámlálások szerint ez a trend látványosan megfordult, az 1910-ben a magyar statisztikusok által talált magyar tömegek jelentős része az új államok statisztikájából már hiányzott. Jól ismert az a vita is, amely ezekhez az eltérésekhez kapcsolódik: a magyar történészek a magyar, a szlovák, a román stb. történészek pedig a saját nemzeti statisztikáikat tartják hitelesebbnek. Épp ezért lehet érdekes a statisztikák mögé nézni akár egy olyan helyen, ahol nem volt utódállami népszámlálás, ahol tehát csak magyar statisztika áll a rendelkezésünkre: a „melyik népszámlálás torzít jobban” kérdés eldöntése helyett így ugyanis arra koncentrálhatunk, amit a statisztikák – függetlenül a megrendelő államtól és annak nemzeti előfeltevéseitől – elfednek.
Budafok ma a magyar főváros egyik kerülete, 1950 előtt azonban önálló város volt, még korábban, egészen az 1886-os névmagyarosításig pedig Promontor néven német település. Ekkoriban kezdett el rohamosan magyarosodni – a statisztikák szerint. E folyamat hátterében egyrészt a magyar nyelvű oktatás bevezetését sejthetjük, ugyanakkor érdemes megemlíteni a filoxéravészt is, amely a korábban zárt német nyelvű szőlőművelő közösséget jelentősen átformálta – ekkor kezdett szorosabban kapcsolódni a közeli fővároshoz, és ekkor indult meg a betelepülés is, amely szintén az addig egyeduralkodó német nyelv pozícióinak erodálódásához vezetett.
A teljes írás itt olvasható.
Nyitókép: Budafok, Stáció utca, szemben a Czuba-Durozier-kastély. Távolabb jobbra a Sacelláry-kastély, mögötte a Törley-kastély. Forrás: Fortepan / Schermann Ákos