A tömegeket 1914 véresre fordult nyárderekán az erőszak igézete hirtelen és ellenállhatatlanul ragadta meg Európa-szerte – írja az első világháború kitörésének 110. évfordulójára lapunknak küldött esszéjében Hatos Pál. A történész arra is figyelmeztet: az Osztrák–Magyar Monarchia 1914. július 28-án Szerbiának címzett hadüzenetével elindult eseménysorozat nem pusztán a múlt része. Az első világháború a berlini fal leomlásáig tartó hetvenöt éves európai polgárháború kezdetének bizonyult – és ez a folyamat ma ismét kiújulóban van.
„Élni és élni hagyni…” – állítólag ezt vésette németül a kardjára a finom idegzetű festő- és iparművész, Gara Arnold, amikor 1914-ben kitört a világháború és frontszolgálatra jelentkezett. Magányos gesztus volt? „Kis félszeg mozdulat, melyből szelíd történelem nő” – ahogy Dsida Jenő írta egy szép versében a mindennapiság rejtve maradó tapasztalatát? Személyes hadüzenet a háborúnak? Mint minden történetnek, ennek is van másik változata. Mégpedig egy híresebb szereplővel. Eszerint a pesti színpadok koronázatlan királya, a drámaíró Molnár Ferenc haditudósítóként véste titokban a galíciai fronton egy fegyverraktárnak használt düledező viskóban pisztolymarkolatra a magyar fordításához képest dallamosabb és mélyebb értelmű német mondatot: leben und leben lassen. Mert undorral töltötték el a gyilkos szerszámokon a háborút dicsőítő, s az ellenséget átkozó jelszavak.
A Molnár Ferencről szóló anekdota az író húgától származik. Így volt vagy sem, nem tudjuk bizonyosan. Míg a kegyes testvéri emlékezet nagyvonalúan, a történetírás igen szűkkeblűen bánik a hallomásból ránk maradt elegáns históriákkal. Főként, hogy az író a háború első napjaiban a Király Színház színpadjáról gyújtó hatású beszédben kérte Isten áldását a magyar fegyverekre. Míg ez utóbbiról részletesen beszámolt a másnapi sajtó, a nővére által posztumusz megosztott titkos történettel kapcsolatban gyanúra épp az ad okot, hogy túl szép. Olyannyira, hogy a kardmarkolatba vésett pacifista üzenet legendája a költő és író Szép Ernővel kapcsolatban is máig fennmaradt. Sőt: a háborús évekbe mind beljebb szokva a lojálisan bevonuló, de a hősi halált egyáltalán nem kereső polgár egyfajta „népies” életfilozófiájává lett.
A képes magazinok számára fess egyenruhában feszítő Molnár Ferenc haditudósítóként egyébként egészséges életösztönnel igyekezett távol tartani magát a közvetlen életveszélytől.
A háborús halál kicsiny és nagy drámáiról szóló megrendítő tárcáit általában nem a lövészárkokban, hanem a biztonságos hadiszálláson írta, tábornokokkal vívott vad kártyacsaták szüneteiben, majd az összegyűjtött cikkekből szerkesztett riportkönyvét is egyik kártyapartnerének, Lovag Hoennek, a sajtóhadiszállás parancsnokának ajánlotta. Azt is tudjuk – amit egyébként is minden hírlapi kacsa tudott a Liliom világhírű szerzőjéről Pesten –, hogy Molnár Ferenc nem a harctéren csatázott, hanem a négy fal között. Ellenség helyett feleségeit és a szerelmeit verte. A béke nála bizonyosan nem lakott otthon.
Hatos Pál esszéjének teljes szövege itt olvasható.