„…nem álmodozhatunk többé a híd szerepéről Kelet és Nyugat között”

Szekfű Gyula Forradalom után című könyvéről

A könyveknek különös sorsuk van. Egytől-egyig. A Forradalom után 1947 karácsonyán jelent meg József Attila és más baloldali írók egykori kiadójánál, a Cserépfalvinál. Szerzője, Szekfű Gyula, a két világháború közötti időszak legismertebb konzervatív történésze, ekkor moszkvai nagykövet volt.

Bár a követségből 1948-ban felmentették, haláláig hátralévő idejét egyre súlyosodó szívbetegsége mellett a kommunista társutasságból következő magas, de teljesen névleges tisztségek töltötték ki. 1953-tól képviselő, s 1954-ben az Elnöki Tanács tagjának is kinevezték. Azért írt is még, igaz, a régi évek termékenysége nem jött vissza többé. Történetírói hattyúdalát 1952-ben az öreg Kossuthról írta. Az öregkor érzékeny pszichológiájával átszőtt nagyesszét Rákosi Mátyásnak ajánlotta, utolsó, már posztumusz sajtóba került cikke pedig Az értelmiség átállása a felszabadulás után címet viselte. Beszédes cím. Szekfű temetésén, 1955 júliusában a Farkasréti temetőben, marxista történészek és funkcionáriusok gyűrűjében hozzá hasonló „átállók,” prominens pártonkívüli „útitársak” búcsúztattak: a tehetséges publicista Mihályfi Ernő és a jeles protestáns egyháztörténész, Révész Imre. Utóbbi szerint – aki 1948-ig debreceni református püspök, ekkor már viszont marxista meggyőződésű akadémikus – Szekfű felismerte, hogy „merre tart, változhatatlan törvényeknek engedelmeskedve, a világtörténet mozgása […] és hogy a magyar nép megmaradása egyedül azon fordul meg, bele tud-e teljes mértékben kapcsolódni ebbe a mozgásba, vagy pedig megpróbálja öngyilkos balgasággal elgátolni.” Révész a „rabul ejtett értelem” (Czesław Miłosz) determinizmusának szofista dicséretét zengte, a vasfüggönyön túlról az egykori tanítvány, Szabó Zoltán nekrológja viszont az emigráció keserű szabadságából visszhangozta a mindent legyűrő fátumot, amikor Szekfűt „görög sorstragédiába való ellentmondás áldozataként” írta le, akinek már „az sem állt módjában, hogy életének morális alapjait követhesse és kifejezhesse mindhalálig.” Szabó Zoltán – Károlyi Mihály egykori munkatársa a párizsi nagykövetségen – hitelesen szólt. Nem ítélt, pedig ítélhetett volna. A népi írók laza csoportosulásának talán legtisztább jellemű tagja a fordulat évekor már tudta – s apósának, a szintén társutas forradalmi grófnak – azt írta lemondásakor, 1949-ben: „magamfajta azzal, ami Magyarországon a jelenlegi irányban, ütemben és modorban történik és történni fog, még pilátusi módon és hallgatólagosan sem vállalhat közösséget.” Tombolt a békeharc, ő pedig úgy gondolta, hogy „mint békebarát nem tudom elfogadni, hogy a háborús feszültséget csak az növeli, aki háborús uszításra alkalmat felhasznál, s nem az is, aki ezeket az alkalmakat szolgáltatja. […] Ahogy a hazafiságot nem vállaltam mihelyt nacionalizmussá torzult, úgy a progressziót se tudom vállalni, mihelyt vallásos fanatizmussá torzul.”

Hatos Pál cikkének teljes szövege elérhető a Horizontok blogon.