A tudomány és a technológia fejlődése számtalan új lehetőséget jelent, ugyanakkor rövid és hosszú távon egyaránt új kihívásokat és problémákat is felvet. Az emberi, állati és növényi genom feltérképezése, az emberi képességek fokozásának lehetőségei, az automatizáció térnyerése, a mesterséges intelligencia és a szuperintelligencia fejlesztése, valamint a robotika mindennapi életbe való integrálása már mind a jelenünk részét képezik. A robotok szerepe világszerte megnőtt: jelen vannak a gyártásban, a szolgáltató szektorban, a kutatás-fejlesztésben és az egészségügyben is. Kínában már olyan robot prototípus is létezik, amely képes embriót kihordani, és a mesterséges intelligencia egyre összetettebb feladatokat lát el, az emberi munka kiegészítéseként, illetve akár annak teljes kiváltásaként.
E hipermoderm technológiai valóság az első robotok megjelenésével vette kezdetét. A sajtó már 1928-ban „robotgépnek” nevezte például az Edison vállalat emberi felügyelet nélkülöző áramfejlesztőjét. 1949-ben pedig többek közt a magyar mérnökök is „háztartási robotgép” fejlesztésével dicsekedtek a hidegháborúnak a háztartások szintjéig elérő versengése hajnalán. A szocialista tábort végül a robotfejlesztés terén (is) túlszárnyalták a nyugati feltalálók. Bár az angol Cyril Walter Kenward 1954-ben szabadalmaztatott kétkarú robotja nem lett átültetve a gyakorlatba, nem sokkal később amerikai kollégája, George C. Devol fejlesztése felkeltette George Engelberger érdeklődését, aki felismerte benne az üzleti potenciált és megalapította a találmányra alapozva az Unimation vállalatot. Az első ipari robot 1960-ban készült el, és 1961-ben a Ford gyárban már használták is egy présgép helyettesítésére. Ezt a kezdetleges szerkezetet akkor még „univerzális transzfer készüléknek” (UTD) nevezték – ma már technikatörténeti jelentősége van; az első példány a washingtoni Smithsonian múzeumkomplexumban látható. A XX. században a „robot” szó kettős jelentést hordozott: egyfelől a vágyat, hogy az ember megszabadulhasson a munkavégzés terhétől egy gép segítségével (és ilyen értelemben a robot egyfajta vágyteljesítő mechanizmus, a mitikus segítők (pl. Aladdin lámpása, terülj-terülj asztalkám) modern megfelelője, amely a hős helyett végzi el a feladatot, másfelől a kényszerű, nehéz munkát.
A robotok korának és társadalmi hatásának megsejtése, ahogy maga a robot szó is a gépember értelemben azonban nem egy XX. századi amerikai gondolkodó, hanem egy cseh drámaíró, Karel Čapek (1890–1938) nevéhez fűződik. Az ő 1920-ban írt R.U.R. (Rossumovi Univerzální Roboti) című drámájának köszönhetően nemcsak egy új jelentéssel felruházott szó került be a hétköznapi nyelvhasználatba, hanem az ember és gép viszonyának filozófiai és etikai kérdései is előtérbe kerültek. Čapek művében az emberi munkaerő kiváltására készült robotok – „robotlányok és -fiúk” –, akik a technikai fejlődésnek köszönhetően annyira tökéletesedtek, hogy már mindent tudnak, amit az ember tud, kezdetben érzelem nélküli, pusztán munkavégzésre tervezett kreatúrák. Bár mesterséges biológiai anyagból készültek, azaz emberi külsővel és – a szív kivételével – belső szervekkel rendelkeztek, hovatovább rendkívüli intelligenciával is bírtak, működésük teljes egészében mechanikus volt, amit öltözékük is tükrözött: vászonzubbonyt viseltek, mellükön rézből készült számtáblával. Ezek a humanoid robotok, vagy ahogy Čapek nevezi őket: „műemberek” eredetileg az emberi munkaerő teljes kiváltására készültek a képzeletbeli Rossum gyárban, ám a történet előrehaladtával fokozatosan olyan emberi tulajdonságokat fejlesztettek ki maguknak, amelyek képessé tették őket a készítők elleni lázadásra és azok elpusztítására is. Ahogy a Bécsi Magyar Újság összefoglalója szól a darab 1922-es bécsi bemutatója kapcsán: „Az agyonmaterializálódott világnak egy utópisztikus eshetősége a dráma gerince, az emberi gépek (robotok), a bennük megmozgatott öldöklési ösztönüknél fogva kiirtják az emberiséget és csak egy embernek kegyelmeznek meg: az építésznek, aki a Rossum-gyárban előre félt a katasztrófától és akitől az uralomra került gépek egzisztenciájukat féltve az, élet (gyártásuk) titkát követelik. De ő nem ismeri és a világot egy robot-pár fiatalságában szunnyadó, emberi, ösztönös szerelem váltja meg. A darabot hozsánnával fejezi be, a természeti törvény új dalát hirdetve a véges emberi ész fölött.” Ez a disztopikus – bár Madách Imre évtizedekkel korábbi Ember tragédiájához hasonlóan reménnyel is kecsegtető – narratíva tehát már a XX. század első felében felvetette a technológiai fejlődés és a társadalmak kölcsönhatásának problematikáját, előrevetítve tulajdonképpen napjaink mesterségesintelligencia-kutatásának és -alkalmazásának megannyi etikai dilemmáját is, úgymint gépiesedés, emberi munka értékének változása, társadalmi felelősség stb.
Balázs Eszter cikke a Horizontok blogon olvasható.