A magyar közjegyzőség atyjának tekintett Charmant szakmai tevékenysége, Károlyi Mihállyal való összeköttetése, valamint az első világháború utáni diplomáciai működése viszonylag jól feltárt, azonban pályafutásának kezdete és Fiumében töltött évei egyelőre csak kevesek számára ismert. Jóllehet, a Magyar Királyság egyetlen tengeri kikötővárosában szerzett tapasztalatai és kapcsolatai nemcsak világképét formálhatták, de későbbi szakmai és közéleti szerepvállalását egyaránt számottevően befolyásolhatták.
A modern, polgárosult államokban a közhitelesség a leglényegesebb társadalmi szükségletek egyike volt. Ebben kulcsszerepet játszott a közjegyzőség intézménye, amelynek feladata a jogi erővel bíró okiratok elkészítésén kívül a fizetési meghagyások és a hagyatéki eljárások lefolytatására, valamint a végrendeletek és vagyonjogi szerződések vezetésére is kiterjedt.
A Magyar Királyságban a közjegyzőség magvát az 1858-ban kiadott, 1855. évi osztrák közjegyzői rendtartást bevezető császári nyíltparancs vetette el, ám a neoabszolutizmus bukásával a hiteles helyek jogai Erdélyen és Fiumén kívül az egész országban helyreálltak. Végül az 1874. évi közjegyzői törvényt, valamint 1886. évi módosítását csak nagy küzdelmek árán fogadta el a magyar parlament. Az új intézmény társadalmi hatása és hasznossága viszont igen hamar megmutatkozott és a közjegyzői szakma professzionalizálódása is megindulhatott. A fiatal Charmant Oszkár (1861–1925) ebbe a folyamatba kapcsolódott be az 1890-es években.
Charmant személye, szakmai és bécsi rendkívüli követi tevékenysége jól ismert, de ugyanez pályafutásának korai szakaszáról nem mondható el. Kevesen tudják, hogy második közjegyzőként miként került Fiumébe, vagy azt, hogy karriertörténete összefonódott a Magyar Királyság tengeri kikötővárosának modernizációs és polgári fejlődésével.
Fiume ugyanis az 1870-es évektől magyar kormány nemzetgazdasági törekvéseinek köszönhetően példátlan átalakuláson ment keresztül. Az egykor kis halászfalunak csúfolt multietnikus, zömmel olasz, horvát és szlovén, kisebb részben német és magyar ajkú lakossággal bíró település korszerű kikötőt, vasutakat és újabb hajózási összeköttetéseket kapott, népessége pedig 1890-re majdnem elérte a 30 ezer főt. Gyors fejlődése, forgalmának látványos növekedése és gazdasági súlyának erősödése állami és lokális szinten egyaránt újabb igényeket ébresztett. Elkerülhetetlenné vált a törvénykezési gyakorlat módosítása, valamint az 1874. évi közjegyzői törvény és annak novellumának életbe léptetése.
Ordasi Ágnes cikke a Horizontok blogon olvasható.