A kezdetben a sztálinista utat követő Jugoszláviában jelentősebb gazdasági fejlődés csak az 1950-es évektől volt megfigyelhető. A különutas politikát folytató ország nyugati régiói a kedvező helyzetüket kihasználva nemcsak az ipari termelés növekedésének és a paraszti kisgazdaságoknak köszönhették intenzív fejlődésüket, hanem az 1960-as évek közepétől Nyugat-Európába induló vendégmunkások tömegeinek is. Ebből kifolyólag a Muraközben magasabb volt az életszínvonal, mint a Magyarországgal szomszédos határmenti területeken. Az enyhülő diktatúra keretei között végrehajtott felemás modernizációs folyamatok árnyoldalainak tekinthető a kétlakiság és a vendégmunkásság következtében a családi szálak meglazulása, a rendszerváltást követően hirtelen megugró munkanélküliség, illetve a Dráva folyó természeti értékeinek jelentős pusztulása a megépített vízierőművek és víztározók következtében.
Az 1941–1945 között a Magyar Királysághoz tartozó mintegy 110 ezer fős Muraköz jóval kedvezőbb körülmények között vészelte át a háborút, mint a Drávától délre fekvő területek. Mindazonáltal a holokauszt, továbbá a frontátvonulás előtti és utáni népességmozgások, illetve kényszermigráció következtében az addig is döntően egynyelvű folyamköz 1945 után már kizárólagosan horvát nyelvűnek tekinthető (számottevő magyarság csak a Mura északi oldalán, a Muravidéken maradt). A Moszkva befolyása alá került köztes-európai országok közül elsőként Jugoszláviában épült ki az a fajta modernizációs diktatúra (Entwicklungsdiktatur), amely a pártállam irányításával a tervutasításos rendszer bevezetésével egy időben hajtotta végre a különböző bankok, vállalatok és gyárak államosítását, a legszükségesebb infrastrukturális fejlesztéseket és a háborús pusztítások okozta újjáépítést. Jóllehet Tito korábbi partizánmozgalma révén jelentős támogatói háttérbázissal rendelkezett Jugoszláviában, mégis az etnikailag és vallásilag heterogén össztársadalmat tekintve legitimációja még nagyobb mértékű növekedését a gazdasági fejlődés, az életszínvonal emelkedése, később pedig a munkások jogainak kiszélesítésétől várta, hiszen egyes régiókban – úgymint a Muraközben – jelentős legitimációs deficittel rendelkezett. A földjeihez ragaszkodó, mélyen vallásos parasztság számára rendkívül visszatetszők voltak az új szocialista államigazgatás kezdeti intézkedései, úgymint az egyház működésének korlátozására irányuló törekvései, a terménybeszolgáltatások, a mezőgazdasági termékek kötelező állami felvásárlása, a magántulajdonban levő földbirtokok nagyságát érintő korlátozások, a szövetkezetesítés és a közmunkára való kötelezés. A háborút követő földosztás és telepítés által 772 muraközi szegényparaszt család számára osztottak ki elkobozott német, magyar, olasz és háborús bűnösnek ítélt személyek tulajdonát képező földterületeket főként Baranyában (2300–2800 fő részére) és Szlavóniában, de még Isztriában is.
Miután 1948. június 28-án Jugoszláviát kizárták a Kominform soraiból, Tito hatalma mind kül-, mind belpolitikailag megrendült. Az állami vezetők felgyorsították a kollektivizálást – ezzel is nyomatékosítva, hogy a Szovjetunió és Jugoszlávia között fennálló feszültségek ellenére is a kommunista érdekek mentén kívánják vezetni az országot. Létrejöttek az első földműves és más szakmákhoz kötődő (kosárfonó, szabó, cipész) szövetkezetek, míg a maradék földművelésen kívüli területeket beszántották. 1948-ban a Muraközben már hatvan úgynevezett termelő parasztszövetkezet működött. Ekkor nemcsak a letenyei Mura-hidat, hanem a teljes magyar–jugoszláv határszakaszt hermetikusan lezárták. A hidegháborús körülmények következtében a Muraköz magyar határhoz való közelsége miatt több ipari berendezést is biztonsági okokból az ország belsőbb területeire szállították. A tágabb térség legnagyobb textilipari gyárának, a Čateksnek 90 sor gépét, az itteni kötöttáru gyár, az MTČ (Međimurska trikotaža Čakovec) 128 varrógépét, illetve a Vajda húsüzem teljes konzervrészlegét is áttelepítették az ország belsőbb területeire. A csáktornyai tejfeldolgozó üzem teljes berendezését Sziszekre szállították át. Lényegében 1956-ig nem történt számottevőbb ipari beruházás a Muraközben, amely a korabeli feszült szovjet–jugoszláv viszonynak tudható be. A villamosítás terén is az 1945 utáni lendületes fejlesztések 1948–1952 között lelassultak, a muraközi falvak villanyárammal való ellátása egészen 1961-ig elhúzódott.
A kollektivizálási hullám elmúltával az államilag engedélyezett paraszti kisgazdaságaik jövedelmeiből nehezen megélők, a kétlakiak és a mezőgazdasági szektorból menekülők a szocialista önigazgatás elve alapján megszervezett munkástanácsok vezetésével működő csáktornyai gyárakban és a muraszerdahelyi (Mursko Središće) szénbányában tudtak munkát vállalni (a település környékén kőolajat és gázt is termeltek). 1955-ben 1300 főt foglalkoztató Csáktornyai Muraközi Kötöttáru (MTČ) gyár egész Jugoszláviában értékesített textilárukat (kiváltképpen Szlovéniába). Majdnem mindegyik csáktornyai vállalat dolgozóinak több, mint a fele nem Csáktornyán, hanem a környező településeken lakott és onnan ingázott a városba. Muraszerdahelyen, Horvátország egyik legjelentősebb szénkitermelő bányájában az 1960-as évek végén 2500 bányász dolgozott, de 1972-ben már fel kellett hagyni a termeléssel a szénkészletek kimerülése miatt. A szovjet–jugoszláv viszony javulásával párhuzamosan a gazdasági és a kulturális fejlődés dinamikusabbá válását jelezte, hogy megkezdődött a település csatornázása, a vízvezetékrendszer kiépülése és 1954-ben a Zrínyiek egykori várkastélyában a Csáktornyai Városi Múzeum, majd 1966-ban pedig a vár szomszédságában a „Park” szálloda nyitotta meg kapuit, amely a vadászturizmus keretében érkező látogatókat is nagy számban fogadta.
Bedők Péter cikke a Horizontok blogon olvasható.
Kép forrása: Fortepan / Karabélyos Péter