Részlet a recenzióból:
"A könyv kapcsán készült egyik interjúban Hatos elárulta, hogy magát nem történésznek, hanem inkább történetírónak tartja. Könyvét olvasva hamar belátható, hogy distinkciója indokolt, noha semmiképp sem abban különbözik el történész kollégáitól, hogy mondandóját ne forrásokra alapozná, s a múlt nyomait ne a forráskritika rigorózus szabályai szerint mérlegelné és értékelné. Előadásmódja az, ami markánsan elüt „a professzionális történetírásétól”. Hatos korábbi írásaihoz hasonlóan ebben a kötetben is többször hangot ad fenntartásainak a statisztikákkal dolgozó, struktúrákat detektáló (vagy kreáló), az eseményeket retrospektív, azaz a következményeik felől szemlélő, s így aztán óhatatlanul teleologikus történetírással szemben. Nem a legitimitását vagy eredményeit vitatja, hiszen azokat maga is hasznosítja, hanem az elevenségét és egyediségét. Ahogy fogalmaz, az ilyen történetmesélés kilúgozza a történetekből a drámát, az egyénit. Ezért másik formát keres: sok-sok kicsiny történeten és banális(nak tűnő) részleten keresztül próbálja bemutatni „a múlt lényegi egyszeriségét”. Mintái nem történészek, hanem olyan, általa is emlegetett szépírók, mint Marcel Proust, Tóth Krisztina vagy Nádas Péter – madeleine sütemények, vad közelségek, világló részletek.
Talán Nádas hatása a legszembetűnőbb. De nem a Hatos által megidézett Világló részleteké, mint inkább a Párhuzamos történeteké. Pontosabban a monumentális regényt életre hívó poétikai problémáké. Mintha Hatost hasonló elbeszélői dilemmák foglalkoztatnák, mint egykoron Nádast. Mintha számára is a legnagyobb gondot „a mondatok, linearitása, történetisége, s az ebből következő rideg, egyirányú, a kauzalitás egyeduralmára épített szerkezet” (N. P.: A szabadság tréningjei) jelentené. Mintha a kitörést ő is „az egymástól független vagy éppen egymástól függő, de mindenképpen önmagukban zárt történetek[ben]” látná, amelyek „egy olyan szerkezetben lépnek kapcsolatra egymással, amelynek mintája maga a káosz” (N. P.: A szerkezet és a cselekményminták a Párhuzamos történetek című regényben). Akárhogyan van is, a könyvben Harold Nicolson angol diplomata, IV. Károly, Prónay Pál, Horthy Miklós, Pápay László főhadnagy, Dezső Mariska alias Szovjet Marcsa szekszárdi lakos, Szeberényi Lajos evangélikus lelkész és mások történetei az egykor volt jelen káoszát szemléltető szerkezetben kerülnek egymással hol közvetlen, hol közvetett kapcsolatba. Ez a töredezett, szilánkos szerkezet – no meg a vadászköpeny, a sárgarépa-főzelék, az ólmos ferencvárosi ég és sok más hasonló hangulatfestő részlet – tükrözi vissza Hatosnál a múlt egyedi egyszeriségét, drámáját. Ez a szerkezet az, amelyben nincs alul- vagy felülnézet, nincs „nagyember” vagy „kisember”. A fehérterror áldozatának, a halálsoron a saját kérésére megkeresztelt, ma a szekszárdi zsidó temetőben nyugvó Dezső Mariskának története nemcsak ugyanolyan súllyal esik latba, mint a szegedi Kass vendéglőben csinos tisztfeleségekkel cicázó, a csillagos nyáréjszakában a bokrok között hazasurranó Horthy Miklósé, de más fénytörésben láttatja a „nagyembert” és vele együtt a „nagy történelmet” is. És talán ez a szerkezet az, amely leginkább teret ad, hogy a történetíró a történelem racionalizálható összefüggései mellett a kollektív emlékezeteinkre rátelepedő ködös indulatokról, vágyakról is szóljon. Azokról az affektusokról, melyek mai napig táplálják az emlegetett sárkánykígyót."
Tóth Iván recenziója itt olvasható.
Kép forrása: Fortepan / Sütő János