A Horvát Parasztpárt (HSS) viszonya Magyarországhoz a két világháború között sem egyértelműen baráti, sem ellenséges nem volt – sokkal inkább pragmatikus, gyakran ellentmondásos és a geopolitikai kényszerek által formált. Tomislav Kardum, a Horvát Történeti Intézet munkatársa erről adott elő a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Eötvös József Kutatóközpont (EJKK) Közép-Európa Kutatóintézetének (KEKI) szervezésében szeptember 28-án, a Ludovika Szárnyépületének John Lukacs Társalgójában.
A KEKI szervezésében megvalósult A Horvát Parasztpárt és Magyarország 1928–1941 elnevezésű rendezvényen Hatos Pál történész, a KEKI vezetője megnyitóbeszédében kiemelte, az első világháborút követően a parasztság és az agrárpártok belépése a nagypolitikába alapvetően változtatta meg Közép- és Kelet-Európa politikai berendezkedését, amikor a demográfiai többséget alkotó, ám korábban alulreprezentált társadalmi réteg hirtelen a politikai színpad központi szereplőjévé vált. Hatos Pál rámutatott, hogy ez az áttörés nem egyetlen egységes paraszti ideológiát jelentett: az agrárbeállítottság a demokratikus és balközép mozgalmaktól a földtulajdonos gazdák konzervatív szervezetéig terjedt, felölelve egyaránt antiklerikális, valamint katolikus és protestáns keresztény formációkat, illetve szövetkezeti vagy magántulajdon-védő gazdasági törekvéseket.
Az eltérő irányzatokat leginkább az a közös kihívás kötötte össze, amely megkérdőjelezte azt az előfeltevést, miszerint a túlnyomórészt vidékies társadalmakat továbbra is arisztokrata földbirtokosoknak, bürokratikus eliteknek vagy városi előkelőségeknek kellene kormányozniuk – fogalmazott a történész. Ezt a folyamatot az első világháború és az orosz forradalom eseményei drámaian felgyorsították: a katonai szolgálatból visszatérő parasztkatonák milliói fokozott állampolgári és politikai elvárásokkal léptek fel, míg a földosztás a forradalmi szocializmussal szembeni védőbástyaként a politikai túlélés sürgető kérdésévé vált.
A földreform emellett a nemzetállami építkezést is szolgálta, hiszen Lengyelországban, a balti államokban és Csehszlovákiában a nagybirtokok gyakran korábban uralkodó német, lengyel vagy magyar kisebbségi elitekhez kötődtek, így a földek újraelosztása a társadalmi reformot a nemzeti emancipációval ötvözte. Az egyes országok reakciói és modelljei azonban nagy különbségeket mutattak a régióban.
Hatos Pál
Eltérő regionális modellválaszok
Magyarországon a forradalmi mozgalmak bukása utáni konzervatív fordulat során Bethlen István miniszterelnök (1921–1931) beépítette a Kisgazdapártot a konzervatív politikájába, miközben a választójog szűkítésével és a nyílt szavazás vidéki visszaállításával sikeresen korlátozta a parasztság politikai emancipációját. Ezzel szemben Horvátországban Stjepan Radić és a Horvát Parasztpárt a vidéki mobilizációt nemzeti tömegmozgalommá formálta, a parasztságot a horvát nemzet hiteles hordozójaként mutatva be és a paraszti demokráciát republikánus, pacifista, valamint autonóm követelésekkel kapcsolva össze az 1918 utáni általános férfi választójog révén.
Csehszlovákiában az agrárpolitika integráló erőként működött a demokratikus államépítésben, míg Bulgáriában szintén kiemelkedő politikai erőt képviselt a paraszti mozgalom. Romániában a nagybirtokrendszer felbontását eredményező mély földreform – amely különösen Erdélyben érintette a magyar földbirtokosokat – és az általános férfi választójog alapjaiban változtatta meg a politika társadalmi bázisát, ám a választási sikerek és a kistermelővé válás ellenére az agrárgazdaság strukturális gyengeségei és a vidéki szegénység fennmaradtak. A balti államokban a balti német nemesség és a lengyel elitek birtokainak kisajátítása a nemzeti államépítés közvetlen eszközévé vált.
Hatos Pál hangsúlyozta, hogy a parasztság háború utáni belépése a nagypolitikába átalakította a politikai legitimáció alapjait, hiszen 1918 után egyetlen fennmaradó rendszer sem hagyhatta figyelmen kívül a vidék többségét. Bár Prága, Szófia, Varsó, Budapest, Zágráb, Bukarest, Tallinn, Riga és Kaunas eltérő válaszokat adott a demográfiai súly tartós politikai hatalommá formálására, a paraszti politizálás öröksége legalább annyira meghatározó eleme Közép-Európa történelmi identitásának, mint a Habsburg-nosztalgia vagy a kommunista múlt emléke.
A Horvát Parasztpárt ideológiája és a magyar kapcsolatok
Tomislav Kardum előadásában ismertette a HSS történetét, ideológiáját, valamint a két világháború közötti jugoszláv és magyar kapcsolatok rendszerét mutatta be. Mint mondta, az 1904-ben a Radić testvérek által alapított Horvát Parasztpárt a dualizmus korában, az Osztrák–Magyar Monarchia magyar részén belüli autonóm Horvátországban jött létre. Kezdetben a mozgalmat határozott magyarellenes él jellemezte – maga Stjepan Radić 1895-ben részt vett a magyar zászló elégetésében I. Ferenc József zágrábi látogatása során.
Az első világháborúban ugyanakkor Radić magánbeszélgetéseiben már úgy vélekedett, hogy Horvátország számára az lenne a legkedvezőbb, ha Magyarország vereséget szenvedne, de területileg épségben maradna, mert ez gyengítené a német és magyar nyomást, miközben növelné a horvátok politikai súlyát. A fordulatot a monarchia 1918-as felbomlása és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság (későbbi Jugoszlávia) megalakulása hozta el. Stjepan Radić 1928-as belgrádi meggyilkolása és I. Sándor király diktatúrájának kikiáltása után a HSS új vezetője, Vladko Maček és a párt elitje gyökeresen átértékelte az osztrák–magyar korszak tapasztalatait.
A belgrádi erőszakos centralizmussal és jogfosztással szemben az 1867-es osztrák–magyar és az 1868-as horvát–magyar kiegyezés modelljére kezdtek tekinteni mint a horvát államiság, a parlamentarizmus, a külön honvédség és a nyugati, katolikus kulturális identitás korábbi garanciájára. Maček a jogászi és osztrák–magyar katonatiszti hátteréből adódóan a tárgyalásos, kiegyezéses utat részesítette előnyben a nyílt felkeléssel szemben.
Tomislav Kardum
Sallai Zsófia írása a Ludovika Magazinban olvasható.
Fotók: Mészáros Márk Benjámin