„Az elmúlt tíz évben a hivatalos emlékezetpolitika részéről egy nagyon ravasz stratégia bontakozott ki: az 1956-os forradalom leverésének elorosztalanítása” – mondta az Indexnek Hatos Pál az 1956-os forradalom hetvenedik évfordulója alkalmából adott interjújában. A történész szerint a forradalom emlékezetéből nem lehet kitörölni a szovjet beavatkozást, ahogy az ötvenhatosok hősiességét sem lehet megkérdőjelezni a mai oroszbarát politika igazolására. Hatos beszélt a forradalom erkölcsi örökségéről és arról is, mit vár az idei megemlékezésektől. Szóba került nemrég megjelent, Hideg polgárháború című könyve is, amelyben a nemzeti közösség megteremtésének kudarcát jóval korábbi történelmi folyamatokra vezeti vissza.
Az 1956-os forradalom hetvenedik évfordulója alkalmából Hatos Pál történész, jogász, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Eötvös József Kutatóközpontja Közép-Európa Kutatóintézetének igazgatója adott nagyinterjút az Indexnek. A jeles történész többek között arról beszélt, hogy
- a hivatalos emlékezetpolitika az 1956-os forradalom leverésének „elorosztalanítására” törekedett;
- az ötvenhatosok hősiességének megkérdőjelezése az oroszbarátság igazolására szerinte prostitúció;
- a rendszerváltás után nem sikerült megteremteni a szolidáris nemzeti közösséget;
- az ügynökakták nyilvánosságának elmaradása elsősorban a politikai elit felelőssége;
- a történész feladata az igazmondás, nem pedig a hatalom hiúságának legyezgetése.
Hetven év távlatából még mindig van, amit félreértünk 1956-ból?
Be tudjuk igazán fogadni a jelentését? Olyan páratlan eseménye a magyar történelemnek, amely azonnal áttörte a világ figyelmének vastag falát. 1956 nemcsak a magyar, hanem az európai történelem egyik csillaga is, az elnyomás elleni küzdelem el nem múló szimbóluma. Ezt már a kortársak is azonnal felismerték. A szolgai szerepből ocsúdó Irodalmi Újság a forradalom napjaiban Petőfi sorait idézte: ismét magyar lett a magyar.
Sok mindent újra lehet értékelni 1956-tal kapcsolatban. A történeti megértésnek már csak ilyen a természete, ahogy Gadamer német filozófus megfogalmazta: mindig másképp értünk, amikor egyáltalán megértünk valamit. A legnehezebb kérdés azonban az, hogyan adjuk tovább mindezt a következő nemzedékeknek. Most távoznak közülünk az utolsó ötvenhatosok. Hetven év elteltével 1956 már inkább halottaink kővé, emlékművé vált történelme, semmint az élők nemzedékeinek alapélménye.
Mikortól tekinthetjük valóban történelemnek?
Az elmúlt tizenöt-húsz évben következett be ez a változás. Az ötvenedik évfordulón még rengeteg résztvevő élt, köztük olyanok is, akik részt vettek az elnyomásban. Még élt Biszku Béla és háborítatlanul élvezte nyugdíját, még élt az egykori pufajkásból lett miniszterelnök, Horn Gyula, ahogy az ötvenhatos forradalmárok százai, ezrei is közöttünk voltak.
Mára nagyon kevesen maradtak. Aki 1956-ban húszéves volt, az most kilencven.
1956 leverése és Nagy Imre 1989-es újratemetése között krisztusi idő, harminchárom év telt el. Azóta már ennél is hosszabb idő múlt el. S ez szembesítésre hív, hisz lehetőségünk lett volna valóra váltani az ötvenhatosok álmait. Ők egy olyan független Magyarországért küzdöttek, ahol a magyarok maguk rendezhetik be az országukat, és szabadon élhetnek, egy olyan független országról, amelyet 1989 után, a berlini fal leomlása után nem meg- és kiharcoltunk, hanem megkaptunk a történelem kegyelméből. Ehhez képest mindaz, ami azóta történt e honban, csalódások, éles konfliktusok, sőt hideg polgárháború és kölcsönös gyűlölködés közepette valósult meg. S bizony a csalódás már röviddel az 1990-es szabad választások után bekövetkezett.
Hatos Pál
Dzsubák Tamás interjúja az indexen olvasható.
Fotó: Papajcsik Péter / Index
Címkép: Fortepan / Mácsai István