A vitában Hatos Pál intézetvezető moderálása mellett két meghívott vendégünk, Ungváry Krisztián történész, a Sziklakórház Atombunker Múzeum tudományos munkatársa, valamint Stier Gábor újságíró, a moszkvater.com főszerkesztője mellett Mitrovits Miklós történész, intézetünk tudományos főmunkatársa vett rész. A beszélgetés nagy érdeklődés mellett, több mint száznyolcvan fős hallgatóság jelenlétében zajlott le.
A téma aktualitását a 2019-es év végén újra fellángoló lengyel–orosz emlékezetpolitikai vita szolgáltatta, amely természetesen nem csupán a történelemről és nem is csupán az emlékezetpolitikáról szólt. Az orosz elnök és a kormány ugyanis felvetette, hogy a második világháború kitöréséért Lengyelország is felelős: egyfelől németbarát politikája, másfelől szovjetellenes magatartása miatt. Válaszul a lengyel miniszterelnök emlékeztette az orosz kormányzatot, hogy a háború kirobbantásában a Molotov–Ribbentrop paktum megkötése játszotta a kulcsszerepet.
Hogy mennyire aktuálpolitikai célú ez a nemzetközi vita, azt Stier Gábor rögtön az elején meg is erősítette: „Putyin rendszerének legfőbb legitimációs pontja a második világháború, a nagy győzelem, amely nem csak egységbe forrasztja az orosz társadalmat mind a mai napig, hanem egy olyan része is van, hogy megmentették Európát a nácizmustól.” Az orosz narratíva tehát egyszerre szolgálja a nemzet egységének fenntartását és jelent politikai legitimációs bázist Vlagyimir Putyin elnök és a kormányzó Egységes Oroszország párt számára.
A moszkvater.com főszerkesztője elmondta, hogy a hivatalos orosz emlékezetpolitika nem tudja elfogadni, ha a Szovjetunió háborúban játszott szerepével kapcsolatban az 1939. augusztus 23-án aláírt Molotov–Ribbentrop paktumra helyezik a hangsúlyt, nem pedig az 1941 nyarától 1945 májusáig tartó Nagy Honvédő Háborúra, a szovjet társadalom hatalmas áldozatvállalására, Európa fasizmus alól való felszabadítására. Stier szerint Oroszországot izolációs céllal támadják, „megsértik”, amikor a nyugat-európai és különösen a lengyel narratíva a Szovjetuniót a háború egyik kezdeményezőjéként állítja be. Szerinte tehát ezt a vitát nem Moszkva, hanem Brüsszel (és közvetve Varsó) kezdte, Oroszország pedig csupán reagált.
A vitában részt vevő két történész az aktuálpolitikai viták helyett megpróbálta bemutatni, hogy mi volt a Szovjetunió valós szerepe a háború kirobbantásában. Ungváry Krisztián még ennél is továbbment: megkérdőjelezte a Szovjetunió és Sztálin antifasizmusát, a Nagy Honvédő Háború és a partizánmozgalom több évtizedes mítoszát. Véleménye szerint Sztálin érdekelt volt egy európai háború kirobbantásában, mivel ez következett a kommunista ideológiából. Ugyanakkor minden rendelkezésére álló eszközt bevetett annak érdekében, hogy Hitler hatalomra jusson, hiszen tőle várható volt a háború kirobbantása.
Ungváry kiemelte: a Molotov–Ribbentrop paktum mellett megkötött német–szovjet kereskedelmi megállapodás következménye volt, hogy Hitler nyugodtan megkezdhette nyugati hadjáratát. „Ha a Szovjetunió 1939. augusztus 23-tól nem látja el Németországot minden földi jóval, akkor Németországban már 1940 nyarán éhínség tört volna ki. Tehát a Szovjetunió fedezte a német élelmiszer szükségletet, a Szovjetunió fedezte a német harckocsigyártás és nehéztüzérség alapanyagait, szinte mindent, amire Németországnak szüksége volt.” – hangsúlyozta Ungváry. A vita későbbi szakaszában pedig kiemelte, hogy nem volt még egy olyan ország a háborúban, amelynek állampolgárai olyan nagy számban harcoltak volna Hitler oldalán, mint a Szovjetunió.
Mitrovits Miklós kitért arra, hogy az 1939 folyamán folytatott angol–francia–szovjet tárgyalások végkimenetelében Berlinben egy pillanatig sem kételkedtek – pontosan tudták, hogy egy ilyen nagykoalíció létrehozása nem reális. Éppen ezért tett a német fél ajánlatot Sztálinnak Közép-Európa felosztására, amit a Kremlben azonnal elfogadtak.
Ugyanakkor még ennél is fontosabbnak tartotta a német–szovjet kereskedelmi megállapodást. Ungváryval egyetértve számadatokkal és példákkal illusztrálta az egyezség következményeit, de arra is felhívta a figyelmet, hogy mind Berlinnek, mind pedig Moszkvának érdeke volt az első világháború utáni európai status quo felborítása. „A második világháborút a németek és a szovjetek együtt robbantották ki, mégpedig azért, mert egyik sem fogadta el az első világháború utáni rendezést, és egyik sem fogadta el egy pillanatig sem Lengyelország létrehozásának tényét, sem a nyugati, sem a keleti határait.” – emelte ki a történész.
Stier Gábor a Molotov–Ribbentrop paktumot a korabeli nyugati politikusoktól vett idézetekkel próbálta igazolhatóvá tenni, mivel már akkor is úgy gondolták Európa vezetői, hogy a Szovjetunió csupán a biztonságpolitikai zónáját tolta ki nyugati irányba. Továbbá felhívta a figyelmet az 1938-ban megkötött müncheni egyezményre is, szerinte a későbbi paktum már Csehszlovákia felbomlasztásának volt a következménye. Ezeket az állításokat azonban Mitrovits Miklós vitatta – nem megkérdőjelezve ugyanakkor, hogy a Szovjetuniónak is lehettek biztonságpolitikai megfontolásai –, mivel véleménye szerint a német–szovjet megállapodás előzményeit egészen 1922-ig, a Rapallóban megkötött széleskörű német–szovjet kereskedelmi és katonai együttműködés kezdetéig kell visszavezetni, nem pedig Münchenig.
Az eszmecseréből kiderült, hogy a résztvevők között abban nincs vita, hogy a háború erkölcsi győztesének leginkább Lengyelországot lehet tartani, a vesztes megítélésében viszont már nem volt ilyen összhang. Ungváry szerint a Szovjetunió mint háborús bujtogató és haszonélvező a háború legfőbb erkölcsi vesztese, míg Stier egyértelműen Németországot jelölte meg első számú vesztesként. Végül Mitrovits rámutatott: amögött, hogy Moszkva Lengyelország felelősségét hangsúlyozza a második világháború kirobbantásában, az a szándék húzódik meg, hogy gyengítse Varsó nemzetközi pozícióját, hiszen a lengyel fél kulcsszerepet játszik az Oroszország elleni gazdasági szankciók fenntartásában.
A vitából összességében kirajzolódott, hogy voltaképpen mind az orosz, mind a szovjeteket hibáztató, mind a Lengyelországot kulcsszerepbe helyező álláspont érvényes a saját értelmezési keretében. Vagyis indokolt, hogy a következő történeti értelmezések mindhármat felvessék narratívájukban. Ugyanakkor az is kiderült, hogy a másik áldozatának és a saját oldalunkon elkövetett embertelenség elismerése nélkül az emlékezetpolitika nem formálódik emlékezet(hellyé).
A teljes vita itt megtekinthető.
Résztvevők:
UNGVÁRY KRISZTIÁN, történész, Sziklakórház Atombunker Múzeum
STIER GÁBOR, újságíró, moszkvater.com
MITROVITS MIKLÓS, történész, NKE EJKK Közép-Európa Kutatóintézet
HATOS PÁL, történész, NKE EJKK Közép-Európa Kutatóintézet
Az esemény az NKE EJKK Közép-Európa Kutatóintézet szervezésében valósult meg.
(Az illusztrációk forrása: wikipedia)