Kollégánk, Zahorán Csaba az erdélyi városokért folytatott magyar-román versengésről adott elő Miskolcon a Magyar-Román Történész Vegyesbizottság idei ülésén. Alább előadásának második része olvasható.
A magyar történetírás szerint Erdély városai a késő középkorban magyar jellegűek voltak, nem magyar többséggel csak a szász városok rendelkeztek. Ugyanakkor lakosságuk sosem volt teljesen homogén – a tervszerű telepítések és a belső népességmozgások egyaránt hozzájárultak az urbánus közeg sokszínűségéhez. A török háborúk pusztításai, majd a megtelepedési korlátozások feloldása után ez tovább fokozódott. A nacionalizmusok korára, a XIX. századra így a régió városaiban a magyarok és németek mellett zsidók, románok és egyéb közösségek – például örmények – is laktak. A kiegyezés és Erdély Magyarországhoz csatolása után beinduló nemzetállam-építés viszont egyértelműen a magyar elem javára érvényesült. A magyar nyelvű – és egyre magyarabbá váló – közélet, a többnyire magyar közigazgatási, oktatási és kulturális intézmények, valamint az iparosodás révén a városok jó része a magyarosodás „pillérévé” vált, gyakran szigetként kiemelkedve a román vidék tengeréből. Ez a körülmény is igazolni látszott a magyar nacionalistákat, akik a városoknak kiemelt szerepet tulajdonítottak nemzetállam-építő terveikben.
Ezzel szemben a román történetírás szerint a – római–dák összeolvadásból létrejött – románság mindig is többségben volt Erdélyben, ám túlsúlya a városokban nem érvényesülhetett. A románok aránytalanul kicsi városi jelenlétének okát pedig a középkori feudális (rendi és felekezeti) tiltásokban, majd az újkori magyarosításban találták meg a román történészek. A jelenségre már a XIX. századi román nacionalisták felhívták a figyelmet: a román polgárság gyengesége komoly akadályként jelent meg az emancipatorikus igényekkel fellépő román nemzeti mozgalom képviselői előtt.
De vajon miért voltak ennyire fontosak a városok, miközben mind Magyarország, mind Románia ebben a korszakban még alapvetően rurális jelleggel bírtak, társadalmuk többségét pedig parasztok alkották? Erdélyben a városi környezetben élők a XIX–XX. század fordulóján a régió népességének 11,4%-át tették ki, és ez az arány is csupán 17,4%-ra nőtt 1930-ra. A lakosság túlnyomó része tehát az egész, 1867–1940 közötti időszakban falusinak számított. Csakhogy már a XIX. században is nyilvánvaló volt, hogy a városok nemcsak a társadalmi-gazdasági modernizáció gócpontjai, hanem hogy egyszerre szolgálhatnak a nemzetállam támaszaiként és az asszimiláció kohóiként is. A tituláris nemzet nyelvét előnyben részesítő, fent említett struktúrák és mechanizmusok mind elősegítették a kisebbségek beolvadását. Az ezt felismerő nemzeti aktivisták – magyarok és románok egyaránt – ezért nem győzték hangoztatni a városok és „identitásuk” „nemzetstratégiai” jelentőségét.
Kelet-Magyarország etnikai viszonyai az 1880-as népszámlálás adatai alapján
(részlet). Forrás: wikipedia
Mit is kell azonban érteni „magyarosítás” vagy „románosítás” (együtt: „nemzetiesítés”) alatt? A vizsgált korszakokban a nemzeti aktivisták asszimilációs célkitűzése általában az elitek és a középosztály megnyerésére irányult. A második világháború előtt ebbe még nem fért bele a lakosság tömeges betelepítése vagy „kicserélése”, elűzése, mi több, kiirtása – mindezek csak későbbi, tragikus fejlemények voltak. A dualista Magyarországon és Nagy-Romániában alapvetően a (nemzet)államhoz lojális városi népesség megteremtése volt a cél. Ha a városlakók adott esetben nem tartoztak az „államalkotó” nemzethez, akkor legalább sajátítsák el annak nyelvét és kultúráját, és igyekezzenek integrálódni. Ez a két világháború között kiegészült a román paraszti tömegek városba irányuló mobilitásának támogatásával. A városok nemzetiesítéséhez hozzátartozott a nyilvánosság nemzetiesítése is: hogy a hivatalos érintkezés különféle formái, valamint a közterek és szimbólumok (utcanevek, emlékművek, zászlók, címerek stb.) tükrözzék az állam nemzeti jellegét – vagyis a domináns nemzet szupremáciáját.
A teljes szöveg a Horizontok blogon olvasható.
Címkép: Vajdahunyad – vásár a Fő téren, 1900. Forrás: Fortepan / Schoch Frigyes