Kollégánk, Zahorán Csaba az erdélyi városokért folytatott magyar-román versengésről adott elő Miskolcon a Magyar-Román Történész Vegyesbizottság idei ülésén. Alább előadásának harmadik, befejező része olvasható.
Az első világháborús vereség drámai következményei – az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása, a román bevonulás Erdélybe, majd a trianoni békeszerződés megkötése – az erdélyi városok társadalmára nézve is komoly változásokkal jártak. A román megszállás alá került, majd a békeszerződéssel is Romániához csatolt területekről legalább 200 ezer magyar menekült el vagy települt át a „trianoni” Magyarországra, és noha összetételüket nem ismerjük pontosan, soraikban valószínűleg felülreprezentáltak voltak a városlakók. Az erdélyi városok magyar népességét azonban nemcsak ez a körülmény apasztotta, hanem a városi románok emancipációja, valamint a szinte azonnal meginduló román betelepülés is. A magyar adminisztráció helyét részben átvevő román hivatalnokok és katonák megjelenésén túl folytatódott a vidéki románság városokba való költözése is, az addig a magyarosodást és magyarosítást támogató (magyar) államhatalmat leváltó új (román) hatalom pedig – logikusan – a városok román jellegének kialakításában volt érdekelt.
Az erdélyi városok és társadalmuk átalakulása-átalakítása azonban nem ment sem gyorsan, sem konfliktusok nélkül. Ez az erdélyi városok kérdéskörében született román írásokban is tükröződik. Az alábbiakban három román szerző – Petru Suciu, egy újságcikk szerzője és Victor Iamandi – szövegei alapján próbálom meg felvillantani a román álláspontokat.
Erdély „idegen” városai
Petru Suciu, tordai líceumi igazgató és az ASTRA (a nagymúltú erdélyi román közművelődési egyesület) tordai fiókjának elnöke a Societate de mâine hetilap 1924/26. számában foglalta össze véleményét a kérdésről Problema orașelor ardelene című átfogó tanulmányában. A szerző röviden ismerteti az erdélyi városfejlődés történeti kontextusát – legalábbis annak román értelmezését –, leszögezve, hogy az eredetileg német jellegű, de többnyire multietnikus városokban csak a XIX. század második felében kerültek domináns pozícióba a magyarok.
„Az 1870-es évek, a dualizmus (vagyis a kiegyezés – a szerző megj.) után érezhetően megnő a magyar és zsidó elem. A magyar nyelv egyre több teret hódít. A német és szász családok részben beolvadnak, részben eltűnnek. (…) A családokban, a közéletben csak a magyar nyelv használatos. Szinte minden erdélyi város, a nyelvét tekintve, tisztán magyar város benyomását kelti. Tele voltak részben elnemzetlenített elemekkel (szászok), részben alkalmazkodókkal (zsidók). Az elnemzetlenítés műve a magyar közalkamazottak révén fejeződött be, akik a legtöbbször mezővárosi gyökerekkel rendelkező helyiek voltak, továbbá a kulturális intézmények és közhivatalok révén. A legádázabb kulturkämpferek a zsidók voltak. A román elem alkalmazkodásra képtelen volt, nem tudatos faji ellenállásból fakadóan, hanem azért, mert műveletlenséggel járó elszigeteltségre volt kárhoztatva. Soraiból kerültek ki a szolgálók, napszámosok és munkások. (…) A városok elmagyarosítása a magyar politika egyik fő ügye volt. Ami sikerrel is járt.”
Suciu, miután statisztikai adatokkal érzékelteti a városok magyarosodásának ütemét, rámutat, hogy az nem az őshonos magyarok természetes szaporodásának volt az eredménye, hanem a városokba való bevándorlásnak, különösen pedig a fokozatosan asszimilált zsidóság beköltözésének volt a következménye. (514.) Noha a románok száma is folyamatosan nőtt, de a szerző kiemeli az 1918-as év korszakhatár-jellegét: „A magyar uralom megszűnésével a városok elvesztették vonzásukat a vidéki magyar elem számára. Egy új vándorlás kezdődött a városok felé: a román elemé.” Ezzel magyarázza az utóbbi évek jelentős változásait – a magyarok arányának csökkenését és a románok arányának növekedését.
Majd felteszi a kérdést: „Ha az erdélyi városok ma nem a mieink, sem a demográfiai számok, sem a gazdasági számok vonatkozásában, vajon van-e remény, hogy a mieink legyenek – és ha igen, mik ennek az eszközei?” Ezt követően kifejti, hogy a városok etnikai szerkezetének azonosnak kell lennie a környező vidékével, „Egy városnak a hinterland természetes alkotásának kell lennie. Minden etnikai és társadalmi-gazdasági energiáját, amivel rendelkezik, a környező falvakból mint valami tartályokból kell felszívnia. Az erdélyi városok nem ezt a természetes fejlődési irányt követték, a legtöbb mesterséges létesítmény a tiszta román népesség közepén.” A helyzet azonban megváltozott, a folyamatok pedig immár a románság javára érvényesülnek: „A politikai hatalom mellett a hinterlandot is teljesen uraljuk. Az erdélyi városok többsége kompakt román tömbökkel rendelkező vidékek közepén van. Elrománosodásuk folyamata természetes módon, erőszak és brutalitás nélkül fog végbemenni.” Suciu szerint az erdélyi városok meghódításának két útja van: a gazdasági behatolás által és új városok létrehozásával tiszta román községekből – jó néhányat fel is sorol közülük (pl. Balázsfalva, Ópécska, Máriaradna, Világos, Lupény, Petrozsény, Alvinc, Belényes, Brád, Zalatna, Naszód, Orsova, Maroshévíz stb.). Ehhez azonban céljaiban állhatatos és tudatos állami gazdaságpolitikára lenne szükség – hangsúlyozza elemzése végén.
A teljes szöveg a Horizontok blogon olvasható.
Címkép: Marosvásárhely központja, 1930. (Rózsák tere – Piața Trandafirilor, ekkor Ferdinánd király tér / Piața Regele Ferdinand). Forrás: Fortepan / UWM Libraries