„Van mit tanulnunk egymás mulasztásaiból és eredményeiből“

A mai Csehország határvidéke a középkor óta szinte a XX. század közepéig nagyrészt német jellegű volt. A második világháború következtében azonban egyfajta kollektív büntetésként a csehszlovák hatóságok kitelepítették a németeket. Miképpen integrálják a németeket a cseh nemzeti narratívába? E kérdést kutatja Zahorán Csaba, a Közép-Európa Kutatóintézet tudományos munkatársa. Interjú, első rész.

Mi áll a kutatása fókuszában?

A Nemzetközi Visegrádi Alap ösztöndíjával azt vizsgálom, hogy a cseh határvidék, az ún. „Szudéta-vidék” néhány múzeumában hogyan mutatják be egy adott helység vagy régió történetét, különös tekintettel a „német” múltra és a cseh–német együttélésre. A mai Csehország határvidéke ugyanis a középkor óta szinte a XX. század közepéig nagyrészt német jellegű volt. Éltek itt persze csehek is, de a lakosság többsége németül beszélt, falvai és városai pedig úgy festettek, mint a határ túlsó oldalán lévő bajor, szász vagy sziléziai német települések. A náci térnyerés és a második világháború következtében azonban egyfajta kollektív büntetésként a csehszlovák hatóságok elűzték, illetve kitelepítették a németeket Csehszlovákiából, amivel egyszer és mindenkorra felszámolták – prágai nézőpontból „megoldották” – a csehszlovákiai német kisebbség kérdését. A körülbelül hárommillió német helyére csehek, szlovákok, romák érkeztek az ország más részeiről, „hazatelepítettek” cseheket külföldről, és ide deportáltak több tízezer szlovákiai magyart is. Az új lakosokkal fokozatosan újra benépesítették a régiót, főleg a fontos ipari központoknak számító városokat, számos falu és tanya azonban végleg elpusztult, a térség pedig teljesen megváltozott.

A téma sokáig tabunak számított.

Igen, az államszocializmus idején nem nagyon tanították az iskolában, nem beszéltek róla – sőt, még magának a „Szudéta-vidék” (Sudety) elnevezésnek a használatát is betiltották. Legfeljebb akkor esett szó róla, amikor a csehszlovák kormány a nyugatnémet revizionizmussal és az oda áttelepített németekkel riogatta a saját népét, és áldotta a status quo felett őrködő Szovjetuniót.  

A Szudéta-vidék német ábrázolása. Forrás

Hogyan, miért keltette fel az érdeklődését a német–cseh kapcsolat?

Az utóbbi időben egyre jobban érdekel a táj nemzetiesítésének a kérdése: hogyan válik egy adott terület, egy régió „nemzeti” tájjá, hogyan formál rá igényt, sajátítja ki egy bizonyos közösség – vagy akár egyszerre több nemzet is –, és eközben miképp jön létre, hogyan áll össze az adott térség „nemzeti reprezentációja”. Amiből akár több is lehet egyszerre, amelyek aztán egymással versengenek – gondoljunk itt például a „magyar” és a „román” Erdély-képekre. Trianon historiográfiája mellett korábban is elsősorban az interetnikus kapcsolatokkal és a közép- és kelet-európai nacionalizmusokkal foglalkoztam, ez a téma abból nőtt ki. Ugyanakkor aktiválódott bennem egy csomó gyerekkori emlék is, abból az időszakból, amikor Csehszlovákiában, Prágában éltünk – ott jártam általános iskolába, és kezdtem el a gimnáziumot –, és folyton eszembe jutott, mit tanultam, mit tudtam meg akkor Csehszlovákia történetéről és a Szudéta-kérdésről, vagyis főleg az, hogy mit nem. Mindez pedig összekapcsolódott azokkal a jelenségekkel, amelyekkel Közép- és Kelet-Európa más országai kapcsán is találkoztam kutatásaim vagy olvasmányaim során: itt elsősorban Erdélyre, Moldovára vagy Lengyelországra gondolok, ahol ugyancsak jelentős vagy még nagyobb népességmozgásra került sor a második világháború alatt és után. A holokauszt traumája mellett ez rányomta a bélyegét az egyes nemzetek identitására is: a múltszemléletükre, az interetnikus és az államközi kapcsolatokra egyaránt.

Kovács Lilla interjúja a Ludovika Magazin AULA rovatában olvasható.

Az interjú második része itt olvasható

Címkép: Zahorán Csaba felvétele (Most, 2024)