1945 májusában szinte még füstölögtek Berlin romjai, amikor az újjáalakuló csehszlovák állam hatóságai elrendelték a „Szudéta-vidék“ megnevezés használatának betiltását. A csehek alighanem elégtétellel fogadták az intézkedést, az ország német lakosai pedig a vereség újabb következményeként vehették tudomásul. Az utóbbiak között azonban olyanok is lehettek, akik a nem túl biztató jövő előjelét láthatták benne. Nem alaptalanul: május közepén már kezdetét vette a csehszlovákiai németek „spontán“ elűzése, amely hamarosan tömeges kitelepítésükbe torkollott. Az eufemisztikusan „transzferként“ („áthelyezés“) emlegetett eseménysor néhány év alatt szinte teljesen eltüntetett egy több milliós közösséget, végérvényesen lezárva a cseh–német együttélés közel nyolc évszázados történetét. Hogyan alakult ki a németek által lakott régió? Milyenek voltak a cseh–német kapcsolatok a térségben a századok folyamán? Mi történt a II. világháború után a szudéta-vidéken élő németekkel, hova lettek „áthelyezve“?
A régió kiterjedése
A Szudéta-vidéknek nemcsak a nevét ítélték feledésre a csehek, hanem a jellegét és a múltját is. A II. világháborút követő évtizedekben a „cseh határvidék“ gyökeresen megváltozott, és többé senki sem akart emlékezni arra, hogy is festett korábban az egykori Sudetenland (csehül Sudety). Ám az ilyen önkényes döntések ritkán tartanak örökké. A térség még a németek nélkül is megőrizte számos jellegzetességét, és az említett rendelkezés ellenére ma is gyakran emlegetik az 1945 előtti nevén.
De tulajdonképpen mit is kell érteni a Szudéta-vidék alatt? Az elnevezés alapjában véve azt a térséget jelöli, amely az északkelet-morvaországi Ostravától húzódik végig Csehország északi, nyugati és déli határai mentén egészen a cseh–szlovák–osztrák hármashatárig, lakosainak többségét pedig – a kitelepítésükig – németek alkották. Noha ez a helyenként egészen elkeskenyedő, sőt megszakadó, máshol jelentősen kiszélesedő sáv mindig is szerves részét képezte az egykori cseh korona országainak, két tényező még napjainkban is markánsan megkülönbözteti a középső területektől. Az első a régió hegyvidéki jellege. Az Ausztria felé nyitottabb dél-morva részeken kívül az országhatárt végig kisebb-nagyobb hegységek alkotják, mintegy természetes védvonalként övezve a Cseh-medencét. A második sajátosság pedig a már említett német népességből, jobban mondva annak történetéből ered. A németek jelenléte ugyanis a középkortól kezdve meghatározta a terület történeti, gazdasági és kulturális fejlődését. Igaz, a modern nacionalizmusok elterjedése előtt az interetnikus viszony kevésbé volt releváns, ám az újkorban olyan körülménnyé vált, amely képes volt egyesíteni az egész határmenti övezetet.
A Szudéta-vidék nem egy összefüggő, kompakt terület, hanem egy kifejezetten változatos régió. A terület felöleli az észak-morva és sziléziai bánya- és iparvidékeket, az északi hegyek síparadicsomait, az Elba-völgy nagyvárosait, az Érchegység ipari központjait és a nyugati gyógyfürdőket, továbbá a délnyugati erdőségeket és kastélyokat, végül pedig Dél-Morvaország lankás borvidékeit és festői kisvárosait. Radim Perlín cseh földrajztudós „gazdag” és „szegény” Szudéta-vidékre osztotta ezt a hosszan elnyúló határsávot. Míg az előbbibe az északi felét sorolta be, amelyet először textil- és üvegipara, majd bányái és nehézipara, valamint gyógyvizei tettek jómódú, nagymértékben urbanizált régióvá, a déli részek szegényebbek és rurálisabb jellegűek maradtak. De a térség nemcsak földrajzi és gazdasági, hanem néprajzi tekintetben sem volt egységes. Az egykor itt élő németek a cseh határokon túli németség csoportjaihoz kapcsolódva számos nyelvjárást beszéltek – sziléziait, szászt, bajort stb. –, és kulturálisan is különböző mintákat követtek, Bécstől Berlinig figyelve a német világot.
Zahorán Csaba cikke a Rubicon online-on olvasható.