A csehek németjei – mindenki tanulsága
Több, mint háromnegyed évszázaddal a második világháború vége és harminckét évvel az 1989-es „bársonyos forradalom” után, 2021 őszén komoly szimbolikus üzenettel is bíró eseményre került sor Csehországban.
Az Elba-parti Ústí nad Labemben (német nevén Aussigban) – abban a városban, ahol egy hídon az 1945-ös németellenes pogromról és a németeket állampolgári jogaiktól megfosztó elnökről (egyben a híd névadójáról), Edvard Benešről is található egy-egy emléktábla, a felszabadító Vörös Hadsereg tiszteletére emelt szobor, továbbá utcanevek is tanúskodnak a Német Birodalmat megverő szövetségesek iránti háláról, a holokauszt áldozatait pedig botlatókövek idézik meg – nagyszabású kiállítás nyílt a csehországi németekről és a német–cseh együttélésről.
A mi németjeink. Állandó kiállítás Csehország német nyelvű lakosainak történetéről című tárlatot még az ünnepélyes átadás előtt megtekintette a német államfő és felesége, a 2021. november 17-i megnyitón pedig részt vett a cseh és a német közélet számos fontos szereplője – mint például a cseh kulturális miniszter, a szász miniszterelnök, a csehországi német nagykövet, Ústí nad Labem főpolgármestere, a városi múzeum igazgatója, valamint a cseh–német múlttal foglalkozó tudományos és kulturális szervezetek, a Collegium Bohemicum (amely egyúttal a projekt létrehozója is) és a Cseh–Német Jövő Alap vezetői. A felsorolás is jelzi, hogy a kiállítás egy számos intézményt összekapcsoló nemzetközi partnerség eredményeképpen valósult meg, és jócskán túlmutat a helytörténet horizontján. És nemcsak azért, mert egész Csehország németségéről szól.
Az ústí-i múzeumban berendezett tárlat ötletgazdái és megalkotói egy rendkívül komplex – és legalább annyira érzékeny – kérdéskört elevenítettek fel. A város és a szudéta-vidéki régió, illetve Csehország és Csehszlovákia 20. századi történelme ugyanis elválaszthatatlan a történetileg meglehetősen terhelt, ellentmondásos cseh–német kapcsolatoktól. Ennek ismeretében az állandó kiállítás létrehozása már önmagában is kiemelkedő emlékezetpolitikai tettnek tekinthető – nem véletlenül tartott ilyen sokáig.
A Szudéta-vidékről, a németek második világháború utáni elűzéséről és kitelepítéséről az 1989-es politikai rendszerváltásig alig, vagy csak teljesen egyoldalúan lehetett beszélni Csehszlovákiában. Az államszocialista rendszer hivatalos történeti narratívájában az egykor alapvetően német jellegű határvidék megkérdőjelezhetetlenül a cseh „nemzeti tér” szerves részének számított, a több milliós német népesség 1945 utáni „eltávolítása” pedig a fasiszta bűntettek logikus és igazságos következményeként jelent meg. Ezen túl a „Szudéta-kérdést” a hatalom részben tabusította, részben pedig ideológiai szempontból instrumentalizálta: a szocializmus előtti világ, a német fasiszták és az NSZK revizionista mesterkedéseit testesítette meg.
Zahorán Csaba cikke a Horizontok blogon olvasható.